2016. november 12., szombat

KÉRDŐJELEK

(Egy Katona-kutató töprengése) 
  Több évtizede foglalkozom Katona József életművével. Sok megválaszolatlan, sok föl sem tett kérdésre találtam. Néhány:
   Megfordult-e Katona fejében, hogy a színészetet életpályául választja? 1812. január 20-i Kötelezése, amelyben vállalta a társulat „minden terheiben” való részvételt, mintha erre vallana. De az, hogy a Békesi nevet nem használta, s a Kötelezést talán el sem juttatta a színtársulat vezetőihez, azt tanúsítja, hogy ha volt is ilyen terve, hamar feladta. Vagy csak egy év múlva, amikor nem kapott választ Széppataki Rózának írott levelére?
   1813. augusztus 19-én lépett utoljára színpadra István, a magyarok első királya című darabjában. Ezután nemcsak színészként, hanem íróként is elszakadt a társulattól. Azt remélte-e, hogy Aubigny Clementiáját színpadra engedi a cenzor? A tilalma indította-e arra, hogy a Ziskát már ne előadásra szánja? Megkísérelte-e megjelentetni ennek elő- és utószóval, tanulmánnyal és jegyzetekkel kísért szövegét? Azért kezdett-e a Jeruzsálem pusztulása verses átdolgozásába, mert először ezt szánta arra a pályázatra, amelyre azután a Bánk bánt írta? Más kérdés, hogy azt azután elküldte-e.
   A Bánk bán csonkán megőrződött első kidolgozásának a hiányait Hajnóczy Iván ötletére (It 1914. 177–179) támaszkodva Bárány Boldizsár Rostájának idézeteiből legalább részben pótolhattam a kritikai kiadásban. Aggály nélkül tehettem-e? Juhász Margit ugyanis kimutatta 1926-ban írott doktori értekezésében, hogy a Rostában idézett szöveg korábbi, mint az, amely 1906-ban Kecskeméten előkerült. Katona mielőtt lemásoltatta a pályázatra szánt művét, jogász- és írótársának a véleményét kérte? (Az előkerült szöveg nem Katona József írása, de az ő kézírásával kerültek jegyzetek 14 lap aljára, üresen hagyott helyekre.) Ez lett volna a pályázati példány? Mikor, hol kapta meg Katona a Rostát? Még 1815-ben Pesten? Befolyásolta-e Bárány bírálata abban, hogy részt vegyen (vagy ne vegyen részt) az erdélyi pályázaton? (A beküldési határidő 1815. szeptember vége volt, de meg lehetett hosszabbítani.)
   Bárány bírálata elismerő, de ha figyelmesen olvassuk, nyomatékosabbnak tarthatjuk a kifogásait, mint a dicséretét. Arra azonban, amit maga Katona leginkább elítélendőnek tartott 1815-i szövegében, nem tért ki. „Előbbeni munkámban, annak rovására, hogy a' Merániai Herczegek közül miért vettem Ottót? egyj Előversengést írtam, melly tele van ifjú vérem' gőzzével, negéddel, és feszelgéssel” – olvassuk a Jegyzésben. Bárány nem foglalkozott az Előversengéssel, elfogadta, hogy Ottó nem a kalocsai érsek helyett került a drámába (§. 3.), az Előversengésnek csak egy nyelvi és egy prozódiai hibájára mutatott rá (Közönséges Megjegyzések §. 11. és 13.).
   „Éles szemek olvasgatták” – írta Katona az „ötödik éve” készített drámáról, de csak Bárányt nevezte meg. A kolozsvári pályázaton dicséretet nyert Kún László című darabot, míg nem derült ki, hogy Hoblik Márton küldte be, Horváth János Katonáénak vélte a Bánk bánnal való hasonlósága miatt. Hoblik, akárcsak Bárány, Katona jogásztársa volt, s Horváth János föltételezte, „hogy Katonával alaposan meghányták-vetették a tárgyat”. Beszéltek a Bánk bánról is?
   Bizonyos, hogy felolvasta Katona 1815 végén vagy 1816 elején egy színésznek, Udvarhelyi Miklósnak. A pesti színtársulat volt tagja, Katona ismerőse 1815 decemberétől 1816 áprilisáig egy vándortársulat vezető tagjaként Kecskeméten játszott. Ekkor történt, hogy „egy délutáni órában atyjának szövőszékére ülve mindketten, egy kancsó kecskeméti bor mellett felolvasta” neki Katona a Bánk bánt. Emlékezésében, amelyet idéztem, Udvarhelyi arról is szólt, hogy ismeretségük ekkor szilárdult barátsággá. Arról lesz még szó, hogy 1833-ban Udvarhelyi jutalomjátékaként mutatták be Kassán a Bánk bánt, arról is, hogy 1857-ben ő igazolta, hogy Katona versesfüzete saját kezű írását tartalmazza.
   Maradva a Bánk bánnál: 1815-i kéziratával, megtalálásával és megtalálójával kapcsolatban több kérdés is fölmerül: valóban a pályázatra szánt, de Kecskeméten maradt manuscriptuma került-e elő; hol lappangott 1906-ig; hol volt az a Kecskemét környéki tanya, ahol megtalálója szerint olvasgatták; ki volt a tanya gazdája? Aki megtalálta, valóban úgy hitte-e, hogy a kézirat a nyomtatásban megjelent Bánk bán másolata?
   Az első kérdésre megnyugtatóan csak akkor válaszolhatnánk, ha előkerülne a Bánk bán első kidolgozásának egy másik kézirata is. A következő három kérdésre válaszul csak föltételezéseket adhatunk elő: Katona József idősebbik öccse, János, majd annak József nevű fia szőlőt, rajta házat birtokolt a budai országút mellett; lehet, hogy hozzájuk került a kézirat, náluk fedezte fel az a tizenhét éves diák, akit történetesen szintén Katona Józsefnek hívtak, s aki távoli rokonuk volt: a költő és testvérei egyik másodunokatestvérének dédunokája. Az 1906/7-i iskolai évben a kecskeméti főreáliskolában ismételte a VII. osztályt, mivel az előző évben Temesváron megbukott. Kecskeméten született, de szülei ekkor már a Temes megyei Szakálházán laktak; az apja vasutas, pályafölvigyázó volt. Valószínűnek látszik, hogy Kecskeméten rokonoknál lakott. Ha nem is a budai út melletti szőlőben, de rokonait fölkeresve is megfordulhatott ott. A láncszemek ennek a föltételezésével kapcsolhatók össze. Meglátta a Bánk bán című kéziratot. Fölfigyelhetett rá azért is, mert a címlapon a magáéval azonos nevet olvasott, de azért is, mert a VII. osztályban kötelező olvasmányuk volt a Bánk bán. Elkérte, vagy csak magával vitte?
   Mikor hat év múlva eladta a kéziratot, nem tudott felelni arra a kérdésre, kinél találta. A szomszédjukban, egy Kecskemét melletti tanyán, egy földműves családnál, de a nevére már nem emlékszik. Mintha titkolni akart, titkolnia kellett volna valamit.
   Nemcsak ő tartotta a kéziratot a nyomtatott Bánk bán másolatának, hanem azok is, akiknek mutatta. Ha beleolvasott, már a személyek felsorolásában (Melinda helyett Adelájd), majd az Előversengésben fölfedezhette volna, hogy ez nem a nyomtatott szöveg. Mutatni másnak talán csak a címlapot mutatta. Magyartanára, az író, tankönyvszerző Szántó Kálmán már annak a nyomtatott címlaptól való eltérését is fölfedezte volna. Az azonban hihető, hogy aki nem olvasta a Bánk bánt, ezt a kéziratot a nyomtatott szöveg másolatának tarthatta.
   Nagy kár, hogy a megtaláló nem volt szorgalmasabb diák. Nem olvasta el figyelmesen a Bánk bánt. Nem vigyázott a hozzá még épen került, de csekély értékűnek tartott kéziratra; amikor eladta, 76 leveléből 10 már hiányzott.
   A Bánk bán első kiadásának sajtóhibáit godosan kijavította 1920-ban megjelent kiadásában Mészöly Gedeon. Javításait egy kivételével végrehajtottam az 1983-ban megjelent kritikai kiadásban. Ez az egy az Ötödik szakasz utolsó előtti színi utasításában található: „SOLOM (még tisztelettel hajtya meg magát [...])”. A 2. kiadástól kezdve a még szót mélyre javították a kiadók, egyedül Hajnóczy Iván hagyta meg 1930-ban Kecskeméten megjelent kiadásában. A kritikai kiadás jegyzetében fölsoroltam az érveket az emendáció mellett, de mégsem vállaltam, mivel a még ('végül', 'utoljára') is elfogadható értelmet ad. Nem hiszem azonban, hogy támadhatatlan ez a megoldás.
   Mióta előkerült a színlapja (Rexa Dezső publikálta a Vasárnapi Újság 1921-i 16. számában), az irodalom- és színháztörténet elfogadta, hogy a Bánk bán első előadása 1833. február 16-án volt Kassán a Mikhál szerepét játszó Udvarhelyi Miklós jutalomjátékaként. Vahot Imre említését (Magyar Thalia 1853.) az 1826-i pécsi és 1828-i kassai előadásról a szakirodalom nem fogadta el: a kassai évszámtévesztés lehet, Pécsett azonban az Illyés Gyulától „átigazított” Bánk bán előadásával 1976-ban a föltételezett pécsi bemutató másfélszázadik évfordulójára is emlékeztek. Lehet, hogy előkerül még a kassait megelőző pécsi vagy más városbeli előadás hiteles dokumentuma?
   A kassai színlap publikálásáig úgy tartották, hogy a Bánk bán premierje az 1834. augusztus 30-i kolozsvári előadás volt. Senki sem emlékezett a kassaira? Írásban egyedül Szilágyi Pál, az előadás Tiborca (Nefelejts 1859.). Időpontot azonban nem említett, csak azt, hogy az előadást követően 200 példányt vásároltak a kassai könyvkereskedésben a „tíz év óta” a padlásán heverő Bánk bánokból. Minthogy a dráma 1821-es évszámmal jelent meg, ez az időmegjelölés megközelítőleg megfelel a színlapon szereplő dátumnak. Szilágyi emlékezése azonban feledésbe merült, talán rontotta a hitelét az eladott példányok számának nyilvánvaló túlzása.
   Kerényi Ferenc szerint „feltűnő”, hogy a Melindát játszó Déryné „emlékirataiban nem említi a kassai ősbemutatót” (Forrás 1991. 11. sz.). Érthetetlenebb Udvarhelyi Miklós hallgatása. Különös az is, hogy Klestinszky Lászlónak a kassai színházról írott két munkája (1878, 1881) sem szól az 1833-i Bánk bán-előadásról. Legföltűnőbb mégis Egressy Gábornak nem is a hallgatása, hanem az igénye arra, hogy az ő 1834. augusztus 30-i kolozsvári jutalomjátéka minősüljön ősbemutatónak. 1833-ban Kassán, 1834-ben Kolozsváron is Ottó szerepét játszotta. Ő volt azután a Nemzeti (akkor még Pesti Magyar) Színház első Bánkja 1839. március 23-i jutalomjátékán. Bizonyos, hogy Katona drámájának meg- és elismertetéséért színészeink közül ő tett legtöbbet. A Nemzeti Színház 1839 és 1864 közötti 40 Bánk bán-előadása közül 26-ban lépett fel: 12-szer Bánk, 13-szor Petur, egyszer II. Endre szerepében. Vidéken is többször játszotta a címszerepet. Csodálkozhatunk-e, hogy magának igényelte az első színrevitel dicsőségét is? Ezért „felejthette el” a kassai előadást. Naplójába ugyan beírta 1860-ban: „Klestinszkytől megtudni: adtuk-e Kassán Bánk bánt?”, majd ezt: „Klestinszky válasza”, de azt nem közölte sehol, hogy ez mi volt (L. Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon. 1935. 31–32.).
   „[...] kizárólag egy színész érdeme, hogy Bánk bánt kiásták a feledés sutjából, mely már nagyon vastagon ráborult. Ez a színész Egressy Gábor [...]. Ő ismerte föl elsőnek Katona nagyságát és ő állapította meg Bánk bánról, hogy a legkiválóbb magyar tragédia” – írta Tábori Róbert (A Nemzeti Színház Bánk bán előadásainak története. In: K. J.: Bánk bán. 1899. A Pesti Napló díszkiadása. 117.). Majd Egressy Ákos levelét idézte arról, hogy az atyja, jutalomjátékára készülve, hogyan talált rá a kolozsvári színház padlásán a Bánk bán portól és penésztől lepett kéziratára, elolvasván hogyan fedezte föl kiválóságát.
   Mi más ez, mint a Bánk bán felfedezésének legendája?
   Így hallotta az apjától, vagy a képzelete színezte ki, amit tőle hallott?
   Katona Bánk bán előtti drámái (fordítások, átdolgozások, dramatizálások, eredetiek) közül tíznek a szövege maradt fenn: öt (A Mombelli grófok, A Luca széke, István, a magyarok első királya, Aubigny Clementia, Jolánta, a jeruzsálemi királyné) színházi példányként (súgókönyvként), négy (A borzasztó torony, Monostori Veronka, Ziska, Jeruzsálem pusztulása) id. Katona József másolatában. A rózsa saját kezű szövegét Miletz János 1853-ban, 12 esztendős diákként találta meg más Katona-kéziratokkal együtt a Katona-házban, 1886-ban jelentette meg Katona József családja, élete és ismeretlen munkái című kötetében, 1898-ban adta el a kecskeméti városi levéltárnak. 1944-ben semmisült meg más értékes iratokkal együtt: hogy ne tegyék ki ezeket a várost érő esetleges bombatámadásnak, Koháryszentlőrincen a polgármesteri vadászlak pincéjében helyezték el, ott pusztultak el. Így ennek a műnek, Katona egyetlen vígjátékának csak Miletztől 19. század végi helyesírással közölt szövege ismeretes.
   Föltehetjük a kérdést: Katona miért nem őrizte meg drámáinak a kéziratát? (A felsoroltakon kívül még tízről tudunk, de ezeknek a szövege elveszett.) A színház műsorigényét szolgáló darabokkal aligha törődött. Az Aubigny Clementia megőrzésére talán azért nem gondolt, mert előadni nem volt szabad, átdolgozása (Hédervári Cecilia) pedig lehet, hogy nem tőle való, ha pedig tőle, be kellett látnia, hogy valláskritikai részei nélkül savát-borsát veszítette el.
   Miért éppen az említett négy drámát másolta le – föltehetően fia kérésére, megbízásából – id. Katona József? Ezek a darabok nem szerepeltek a pesti színtársulat műsorán, nem kerülhetett a szövegük a társulat játékszíni könyvtárába. 1834-ben, az általa sajtó alá rendezett Szabados Kecskemét [...] történetei megjelenése után id. Katona a Monostori Veronkának, a Ziskának és a Jeruzsálem pusztulásának a kéziratát juttatta el a történeti mű kiadójának kiadás végett. A kiadó, a Trattner-nyomda örököse, Károlyi István továbbadta őket Döbrentei Gábornak, aki 1833 és 37 között a Pest megyei színház igazgatója volt. A borzasztó torony kéziratát 1840-ben Erdélyi Jánosnak küldte el id. Katona, meghatalmazva fia drámáinak (a Döbrenteihez kerülteknek is) a kiadására. Erdélyi tervezett kiadására azonban nem került sor.
   1847-ben Schedel [Toldy Ferenc] érdeklődött Katona József hátrahagyott munkái felől a kecskeméti nyomdász Szilády Károlytól. Szilády válaszát a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban található, levélfogalmazványait tartalmazó kéziratos kötetben találjuk. (Mivel ez idáig kiadatlan, bővebben idézem:)
   „A' szóban forgó irónak édes Attya, Katona József (ki 1845ben szinte meghalt) még 1834-ben nyomatta ki Trattner-Károlyinál fiának Kecskemét Eredete czímű munkáját, saját költségén. Ez alkalommal fel szóllitá Károlyi Úr Katona Józsefet, hogy ha volnának még egyéb hátra hagyott dolgozatai fiának, adná neki át: ő majd átadja a' M. Tudós Társaságnak, kitől honorariumot fog nyerni. Ezen ígéret következésében az Öreg Katona átadta neki fia következő czimű Szinműveinek kéziratát:
   1.) Zsiska és Kalika [Ziska a Calice], a' Táboriták Vezére; vagy a' Hussiták pártütése Prágában.
   2.) A' Borzasztó Torony; vagy a' Gonosz talált gyermek.
   3.) Monostori Veronka; vagy a' Harcz két ellenkező igaz ügyért.
   4.) Jéruzsálem pusztulása.
   5.) A' tapasztalatlan légy a' pókok között.
   Ennél több hagyománya Néhai Katona Józsefnek már nincsen. Az Öreg Katona várta Károlyi Úr igérete következtében a' jutalmat, de mivel néhány év múlva sem történt semmi, személyesen követelte tőle a' kéziratok visszaadását, mire Károlyi válaszolá, hogy már beadta a' T. Társaságnak; nálla semmi sincs.
   Azon közben 1845ben meghalt az Öreg Katona József is, hátrahagyván öreg hitvesét egy fiával együtt, kitől értém meg a' fölebb írt dolgokat.
   Ennél fogva a' czimzett 5 rendbeli kéziratot méltóztassék Tettes [Tekintetes] Károlyi Úrtól számonkérni, 's velök tetszése szerint tenni; az említett özvegy és fia szegény állapotban levén, rájok nézve kedves lessz bármi csekély honorarium is. – Ellenben ha nem használhatók az említett kéziratok, legalább emlékezetűl néhai testvérére, szeretné őket visszakapni 's megtartani az Özvegy élő fia, Katona Mihály [Sándor].
   Végűl talán nem leend érdektelen megemlítenem, mi szerint ez ügyben legelőször is Városunk egyik Tanácsnoka tek. Csányi János Úrhoz, mint néhai Katona József Úr volt barátjához fordúlva, tőlle azt hallám, hogy a' bold. eml. irónak maradtak ugyan hátra Bankbánon kívűl egyéb dolgozatai is, miket ő mind átolvasott, de azokat mint ifjabb éveiben írtakat, érdek nélkülieknek találta, ugyan azért nem is törődött többé velök. – Azonban meglehet, a' mi egyiknek érdektelennek tetszik, másik találhat abban valami jót, ezért talán még is megérdemlenék az elősorolt kéziratok az áttekintést, köztök akadhat ollyan, [mely] az iró neviért is könyen köz kedvességet nyerhet.”
   Sem id. Katona, sem Csányi, sem Katona Sándor nem említette a kéziratokról, hogy másolatok. Első kiadójuk, Abafi (Aigner) Lajos autográfoknak tartotta őket, csak későbbi vizsgálat derítette ki, hogy id. Katona kezétől származnak.
   Megingatja-e ez a hitelességüket?
   A Jeruzsálem pusztulása kéziratán 1814. július 27-i cenzori engedély olvasható, ez a másolat tehát egyidejű (vagy közel egyidejű) az eredetivel.
   Katona Sándor szerette volna visszakapni a kéziratokat. Miért kérte volna a másolatokat, ha meglettek volna az eredetiek?
   A tapasztalatlan légy (A rózsa) azonban megvolt, csak nem találták. Ám épp ennek a kézirata vet fényt arra, miért volt szükség a másolatokra. Megtalálója, kiadója, Miletz ezt írta róla: „a színmű a költőhöz intézett levelek tisztán maradt oldalaira, e század [a 19.] elejéről való halotti gyászjelentésre, az öreg Katona József-nek 1810-től 1812-ig írt leveleire van írva”. Használt papírszeletekre írta Katona a Jeruzsálem pusztulása első fogalmazványát és verses átdolgozásának töredékeit is, s föltehető, hogy az apjától másolt valamennyi darabját. Úgy képzelhetjük tehát, hogy id. Katona dirib-darab papírokról másolta egybe a fia drámáit, bizonyára segítségével és ellenőrzésével. Tisztázatot, nyomtatásra kész szöveget készített.
   Az így létrejött szöveg pontosabb, megbízhatóbb lehet a kinyomtatottnál. (Csak látszólag mond ellent ennek az, hogy id. Katonának a fia verseiről készített másolatában akad néhány, az általa kiadott várostörténetben meg főként az azt folytató, Kolozsvárra került másolatban pedig igen sok hiba. Ezek a másolatok azonban már fia halála után, ellenőrzése nélkül készültek.)
   A versek 1842-ből való másolata Gyulai Pálnak 1860-ban a Budapesti Szemlében közzétett Katona-tanulmánya révén előbb vált ismertté, mint a versesfüzet 1818-ra datált, saját kezű kézirata. Gyulai azt írta, hogy „Horváth Döme szívességéből” olvashatta Katonának az atyja által „összemásolt” verseit. Katona-monográfiájában (1883) már úgy emlékezett, hogy a versek másolatát Horváth Döme az Erdélyi Múzeumnak ajánlotta fel.
   Több kérdés is fölmerül ezzel kapcsolatban. Bánk bán-kiadásai (1856, 1860) elején megjelentetett Katona-életrajzában Horváth Döme miért nem említette a verseit? Ha nem tartotta említésre méltónak, miért ajánlotta fel őket az Erdélyi Múzeumnak? Mikor jutott az általa közvetített másolathoz? Miletz szerint a kecskemétiek közül „ő érintkezett legtöbbet a Katona-családdal, az ősz apával és testvérekkel”, de nem tudjuk, mikortól. Más Katona-írások nem kerültek hozzá? Gyulai közvetlenül tőle kaphatta a másolatot, amikor hozzá írt levelében (1858-ban) Katona halálának idejét kérdezte. Lehet, hogy Horváth ekkor arra kérte, a másolatot (talán az 1834-ben megjelent történeti művet folytató fejezetek másolatát is) a már szerveződő Erdélyi Múzeumban helyezze majd el. Gyulai arra emlékeztetett, hogy a másolatot (másolatokat) Kolozsváron hagyta, amikor (1862-ben) visszakerült Pestre. Később kiderült, hogy nem a múzeumban, hanem a református gimnázium könyvtárában, ahol 1858-tól 1862-ig tanított.
   1860-ban megjelent tanulmánya (akadémiai székfoglalója) írásakor Gyulai még nem tudott arról, hogy a Családi Lapok 1854. szeptember 30-i száma hírt adott Katona versei saját kezű kéziratának előkerüléséről.
   „A véletlen szerencse egy régi kézirat birtokába juttatott, melly a hires »Bánk bán? szerzőjének, Katona Józsefnek ifjúkori, tulajdon kezével írt, több rendbeli verses dolgozatait foglalja magában” – olvashatjuk Gyurinka Antal szentesi római katolikus káplánnak a Családi Lapok szerkesztőjéhez, Ney Ferenchez intézett levelében. „Azon érdekeltséggel, mellyel a magyar irodalom régibb és újabbkori termékei iránt viseltetem, lapozván át az előttem becses kéziratot, úgy találom, hogy a bentfoglalt dolgozatok 1816, 17, 18-ból valók, tehát Katona Józsefnek ifjúkori zsengéi; és noha benső műértéki tekintetből, nem valami feltünő érdekűek, mindazáltal mint Katonának ifjúkori próbái, az ő fejlődési processusának nem megvetendő emlékei, és talán némi adalékul szolgálnak a magyar irodalom történetéhez.”
   Vajon miért tartotta Gyurinka a Bánk bán két kidolgozása között írt verseket ifjúkori zsengéknek? Talán azért, mert a dráma második kiadását olvasta, amely elhagyta a Jegyzést, az első kidolgozás említését. Bizonyára nem ismerte Csányi János rövid Katona-életrajzát (Társalkodó 1840. május 27.), sem Vahot Imre Magyar játékszín című történeti áttekintését (In: Magyar Thalia. Játékszíni almanach 1853-ra). De honnan tudhatta azt, hogy a kezébe került versesfüzetet Katona József saját kezével írta? S hogyan jutott hozzá?
   Kézenfekvőnek látszó föltételezés, hogy a költő Szentesre került húgától, Burics Jánosné Katona Juliannától, vagy a fiától, ifjabb Burics János tanítótól kapta a kéziratot, s tőlük értesült a kézírás eredetiségéről is. Elképzelhetjük azonban azt is, hogy a szentesi káplán tanító barátjával együtt ellátogatott Kecskemétre, fölkeresték a Katona-házat, s az irodalom iránt érdeklődő Gyurinka (az 1840-es években a váci papnevelő intézetben az önképző magyar egyletnek tagja, könyvtárnoka, majd elnöke volt, népdalokat gyűjtött Erdélyi János kiadványába) engedélyt kért és kapott Katona Sándortól a bátyjától maradt írások közti kutatásra. Talán abban a ládában találta a versek kéziratát, amelyben egy évvel azelőtt Miletz János A rózsát. Lehettek ott más, irodalmi szempontból talán érdektelen Katona-kézírások is, azokkal hasonlíthatta össze a versek kézírását. (A hitelesítést, mint már említettem, Udvarhelyi végezte el 1857-ben.)
   Mivel életéről keveset tudunk, Katona József lírájának élményi hátterét sem ismerjük. Hegedüs Zoltán, aki legrészletesebben foglalkozott a verseivel, úgy vélte, hogy „lírai költészetének leggyakoribb ihletője a szerelem”, „24 költeménye közül 14-ben minden kétséget kizáróan szerelmének áldoz”; tizenkettő ihletőjének Széppataki Rózát (Dérynét) tartotta (K. J. lírai költészete. 1927. 19. és 29.). Waldapfel József szerint viszont verseit olvasva „úgy érezzük, mintha a szerelem is csak eszméltető igazolása volna annak a filozofikus pesszimizmusnak, mely e költemények során egyre jobban kibontakozik”, megnevezhető nőt pedig egyik verse mögött sem találhatunk (K. J. 1942. 145.). Nyomatékos érv lehet Waldapfel igaza mellett, hogy megcáfolhatatlanul bebizonyította, Egygy Könny (Betti sírhalmára) című költeményének semmi köze sincs az első szerelmének tartott Rocsnik Bettihez (ItK 1932. 401–403 Ez azonban nem zárja ki, hogy valóban támadt közte és szállásadójának leánya között némi vonzalom. Katona Sándor visszafogottan beszélt erről Miletz Jánosnak. L. Miletz 54.)
   Déryné emlékezéseiben olvashatjuk azt a K. J. monogrammal aláírt szerelmi vallomást, amelyet – mint kiderült – Katona intézett hozzá még Déryvel kötött házassága előtt. Emlékezései szerint úgy határozott, hogy elégeti ezt a levelet. Valóban elégette, s csak emlékezetből idézte több mint fél évszázad múltán? Vagy mégis eltette? S vajon azt elhihetjük-e Dérynének, hogy A rózsát amely őt igyekezett rossz hírbe keverni, visszautasított udvarlójától fölbérelve, ötven forintért írta Katona?
   S mi lehet igaz a „sercegő pennájú” fiskális alakja köré szövődött kecskeméti anekdotákból? Csak kettőt említek: egy nő Katona halála után is visszautasította a ráhagyott gyűrűt, egy másik negyven évig viselte a főügyész halála után a szűzi pártát, s csak hatvanéves korában ment férjhez egy nyolcvanéves emberhez.
   Anekdoták maradtak utána, nem hiteles emlékezések. Életének eseményeit, élményeit nem foglalta írásba, csak a bevételeit (Házi jegyzéke). Nem tudjuk azonban, mit rejthetett még az a láda, amelyből A rózsa s talán a versei is előkerültek. S mi maradhatott még benne?
   Miletz János már kiskunfélegyházi tanárként, 1863 után újra fölkereste a Katona-házat. Úgy emlékezett, maradtak még írások abban a ládában, amelyben tíz éve kutakodott. Katona Sándor azonban kérdésére azt felelte, hogy „már semmi sincs belőlök, gyújtónak s egyéb házi czélokra használták fel, mert úgy sem tartalmaztak valami nevezeteset; az érdekesebbeket a család már régen úgyis elajándékozta.” Miletz ehhez azt tette hozzá: „Örökké sajnálom, hogy mind össze nem szedtem. Úgy lehet, hogy a nálam csonka állapotban levő unicum művek hiányzó darabjai mind itt voltak.”
   Mit ajándékoztak el? Kinek?
   Mit használtak fel gyújtónak s egyéb házi célokra?
   Hiábavaló, megválaszolhatatlan kérdések

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése