ISKANDER – avagy az apanyelv
Itt szeretnék élni a puszták
közepin,
Mint Arábiában a szabad beduin.
(Petőfi)
Magam rajzoló volnék, ami amúgy persze érdektelen, azért éreztem mégis
szükségét így elöljáróban előhozakodni a szakmámmal, mert mi volnánk azok, akik
a legirigyebbek vagyunk rájuk. Tudniillik a fényképészekre. Olyasmi mondatok
hagyják el a szánkat, hogy ami nekünk egy napi gürc, egy heti gálya, egy havi
baj, az nektek egyetlen gombnyomás. Az expozíciós időt ugyebár tizedmásodpercekben
mérik. Lehet, hogy azért állíttattam ide, hogy valamit jóvátegyek, hogy
vezekeljek a képzőművészféleségek önsajnáltató mondacsaiért? Az újkori paragone
vitában kipellengéreztessek? Aki a fényképekről beszélni kezd, amúgy is eleve
vesztes, tudjuk, egyetlen kép többet ér ezer szónál. Meg ott a másik közhely, a
nyitott szemről…
A nyitott szem persze lényeges (s a látszattal ellentétben egyáltalán
nem adott mindenkinél, akinek nyitva van a szeme), de fontosabb a nyitott
szemnél, Buda Ferenctől ollózom ide: a nyitott szív. Ehhez képest a nyitott
blende már csak technikai részletkérdés, a szír sivatagok és az alföldi
szikesek (Baghet Iskander képeit elnézve, nem is oly irdatlanul távoli világok)
fölötti mennybolt mérhető fénymennyiségének függvénye.
A nyitott szem - nyitott szív együttállásból fakad a látható és a
láthatatlan egyidejű jelenléte. Fakad-e tényleg. Néhány hónapja vettem először
kézbe Iskander honfitársának és barátjának, a szúfizmust költői küldetésként
vállaló Adonisznak a kötetét. Ő kapta, emlékeznek, ugye, tavaly a Janus Pannonius-díjat:
„Számomra a valóság csak változó efemer, múló érzet. Hiszen mindaz, aminek köze
van a mélységhez az örökkévalósághoz, a láthatón túl lakozik. Törekedni kezdtem
arra, hogy ne a láthatót mondjam el, hanem minden erőmet arra összpontosítom,
hogy a láthatatlanról beszéljek. (…) A jelentés a láthatatlan világban lakozik,
de csak a kép által tárulhat fel. A kép pedig, amely teljes egészében a látható
világhoz tartozik egy nem látható, rejtett jelentést hordoz. Így aztán a
szúfiknál létezik egy kifejezés, amely azt jelöli, hogy nyilvánvaló
aspektusában a kép a jelentés, de a jelentés nem a kép.” Így elsőre persze elég
bonyodalmas, de nagyon egyszerű a gyakorlatban. Nézem Iskander fotóit és
magamra figyelek, arra, hogy miféle dimenziókat nyitogatnak bennem a képei.
Bennem-e? „Az én az mindig valaki más.”
Rimbaud mondata („Je est un autre”) a
szúfik alapvetése. Az ember a Mindenség kicsinyített mása. Amikor azt mondom,
magamra, úgy is értem, magunkra, így együtt, ahogy vagyunk, na jó, kimondom:
magyarok.
Magyar táj magyar ….kamerával. Tájfényképész: tudja lenn az Alföld
tengersík vidékét, de megvannak neki csúcsok is: Illyés, Faludy, Sütő…
Magyarul fényképez. Megkockáztatom magyarabbul, mint akinek ez az anyanyelve. Rövid, személyes kitérő az apanyelvről: az apanyelve ugyanis
magyar, amit úgy tessék érteni, hogy valamikor, amikor diákként Magyarországra
érkezett (ó azok a hatvanas évek!), az én apám volt (név szerint persze Orosz: László), aki tanárként bevezette
a magyar nyelv rejtelmeibe. Ikes igék, tárgyas ragozás, elipszilon …. brrrr.
Visszatérve az anyanyelvre,
amiről szeretnénk hinni, hogy van vizuális anyanyelv is, sőt állítjuk, dacolva
a nyilvánvaló képzavarral, hogy létezik ((duplazárójel, nem is rossz ötlet:
szemüregből kinyalintó nyelv, sőt nyelvezet,
na ezt majd egyszer megrajzolom – duplazárójel bezár)) úgy értve, hogy
másként lát, mutat, ábrázol, exponál, kinagyít, előhív, képkivág, gondolattársít,
satöbbizik egy magyar, meg ahogy példánk (példaképünk) mutatja egy szír. Hogy ő
szír szemmel lát. Szírszem. Egyik szemem szír, a másik meg… De most komolyan:
ki ne vágyna arra, hogy megtudja, hogyan látják mások, mit vesznek észre benne,
hol érzik különlegesnek, milyen tulajdonságait magasztalják, és melyek azok, amin
csak mosolyogni tudnak. Iskander munkáit nézegetve azt vesszük észre, hogy nem
őt keressük a képek mögött, hanem magunkat. Nem csak a személyes önmagunkat (én
persze megfésülködhettem volna), hanem azt a nagyobb szegmest, amire azt
mondjuk, hogy mi. Mi magyarok, európaiak és orgoványiak, vályogvetők és dollárkeresők,
libakopasztók és terhesanyák, árvalányhajak és naplementék, gémeskutak és satöbbik. Az ember a Mindenség kicsinyített mása.
„A Mindenség egységben van
velem,
szemhéja az enyémre borul.”
(Ez megint Adonisztől volt.)
Egy Humboldt nevű porosz kábé kétszáz éve beültette a fülünkbe, hogy a
nyelvek különbözősége nem „hangok és jelek”, hanem „világnézetek”
különbözősége. Így aztán már tudományosan is firtatható, vajh’ mit látunk meg a
világból, amit mások nem látnak, illetve mi az, amit mások látnak és mi meg nem
látunk, nem nézünk, nem veszünk észre? Egyszerűbben: otthon tudunk-e lenni mi,
agglutináló nyelvű magunkfajták, a flektáló arabon felnőtt Iszkander képeiben? Olyan
a ládán hanyatt vágom magamosan otthon.
Rá is googlizok, hogy mondják az arabok a fényképezést, ott van-e benne
a fény és a kép? (Saját lelemény lenne, vagy a Lichtbild magyarítása?) Meg is kérdezhetném persze, de hátha éppen
fotografál (صورة, így kell mondani: szura), vagy előhív, rögzít, öblít, nagyít,
szárít, keretez, kiállít, vagy történetesen egy szószátyár kiállítási megnyitót
hallgat….
Szóval egy صور (szoura) annyi, mint ezer szó. Ez csak 749 volt (még 251
hiányzik), de talán már elég lesz. Sőt!
(Orosz István írása - elhangzott
2015. február 12-én, az Országos Széchényi Könyvtárban, Bahget Iskander
kiállításának megnyitóján)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése