61 másodperc. Másodszorra 56-ig bírom. Olyan hirtelen kapom ki a fejem,
hogy minden csuromvizes lesz. A fénykép is. Vagy csurom vizes? Lehet, hogy inkább
kötőjellel? Anyu mondta így, pirongatva tán, vagy csak most képzelem annak,
ahogy utánozni próbálom? Csurom… igen, csak játszotta, hogy dorgál: csurom-víz,
csurom-pisi. Nem volt fürdőszobánk, a konyhában hallhattam először, a
sparherden melegítette a vizet egy piros lábasban, aztán beleöntötte a fehér lavórba,
ami a zöld hokedlin állt. Nyáron ezek mind, a hokedli, a lábas, a lavór,
kikerültek a verandára. Ez is anyu szava, a veranda meg az összes többi. A
sparherd maradt, igaz, nem is volt rá szükség, a nap melegítette a vizet.
Süt a nap a fényképen is, erős árnyékokat hagy; azok mutatják a pontos
időt. Először persze a helyszínt kell felismerni, hogy az irányokat tisztázni
lehessen. Sárga keramitkockák. A fénykép ugyan fekete-fehér, de én azért látom
a sárgát is. Krómsárga, kanárisárga, mustársárga, sáfránysárga, milyen is volt:
óarany… Keramittal volt kikövezve egész Kecskemét, a körutak, a Lestár tér és a
Nagykőrösi utca, amit akkoriban Zsákdugó utcának hívnak (a francia Jacques
Duclos elvtárs nevét értelmessé magyarítva). Ez itt a Rákóczi út. A kép hátán a
ceruzával írt dátum, apám apró, megdőlt betűi: 1951. június. A Rákóczi út az
állomáspark irányába fut, vagyis északkeleti irányba. Egy kicsit inkább kelet,
mint észak. Az árnyékok jobbról jönnek, merőlegesek az úttestre, tehát a nap
dél-délkeleti helyzetét jelölik ki, de meglehetősen rövidek, vagyis csak alig
valamivel lehetünk ebédidő előtt. Apu és anyu az úttesten jön az állomás
irányából. KTE-pályát is mondhatnék, ahol Szappanos Berci kötényt adott a Szőke
Sziklának, de maradjon csak az állomás, sőt az állomáspark, annak is a múzeum
mögötti része, az első ügyetlen csókok emlékére. (Pimasz kérdés: vajon ők is,
és vajon ott is?)
Semmi forgalom, már nagyon közel vannak oda,
ahol az út a Szabadság térbe torkollik. A Google térképen a következő lépésük: 46°54'31.6"N,
19°41'41.0"E. Balra a zsinagóga, jobbra, az út közepén futó kettős
japánakác sor mögött a Cifrapalota áll, noha a szűkre vágott képen egyik sem
látszik. A japánakácnak (más néven közönséges pagodafának) semmi köze a Hargita
utca igazi akácfáihoz. Ott fogunk majd lakni, csupa akác lesz az egész utca,
akáclomb és vadgalamb. Az első olyan otthon, amire emlékezni tudok, noha legalább
három költözés szeleteli föl az odáig elpergő időt. Hargita utca.1928-ban döntött úgy a város törvényhatósága, hogy utcákat nevez
el a trianoni részekről. Ekkor lett Kecskeméten Lajta, Poprád, Garam, Olt,
Ipoly, Szamos, Száva, Küküllő, illetve a mi környékünkön Tátra utca, Bihar utca
és Hargita utca. A Tátrát 45 után József Attila utcának nevezték át (és persze
a párhuzamos nagy útból, a Horthy Miklósból is Ady lett), de a Hargitáról valahogy
elfelejtkeztek. Hargita utca, a kilences számú ház az utolsó. Hogy jobban lássuk,
egy ÁVH-s Gaz reflektorozza egész éjszaka. Tücsökciripes nyár van. Egy nyomozó
kiemeltet az ágyból, hogy a másik átvizsgálja az ágyneműtartót: nem búvik-e ott
az üldözött. Az üldözött eközben a közeli Csépa nevű nagyközségig jut, s hogy ott is megtaláltatik, azt itt a Gaz reflektorának diszkrét lekapcsolása
jelzi. Mielőtt kihunyna a fény, elsorolom, mi jelenik meg a csóvában: a
kerítésre futó vadsóska, a vasalóban lobogó tűz, a vödrökben az NDK-brikett, a
focilabda, amit úgy kell befűzni, mint a cipőt meg a vörösszemű nyuszik, ahogy
felpüffed hassal hevernek a petúniák között. A Balogh-fiúk zsíroskenyeret
kapnak cukorral, Irénke néni nekem is ken. A kutya Pamacs. Jézuska helyett
angyalka jár, angyalka helyett télapó, télapó helyett szputnyik. Az iskola
ablakába tett rádión röpüli körül a Földet Gagarin. Tévénk nincs, a Mire megvénülünket hallgatjuk. A
kritikai kiadáshoz kell ellenőrizni a szövegváltozatokat. Apu olvassa, anyu a
másik kiadásban ellenőrzi, aztán anyu olvas és apu ellenőriz. Előrenyújtott
karjaimról motringként gombolyodik a mese. Isten
jár közöttünk … s elszállítá őt egy méhszárnyon oda, ahol a boldogok laknak.
Az ajtóhoz tolt kredenc mögött lakik a főbérlő, Hausinger Pali, született
feltaláló és agglegény, nappal alszik, éjszaka van ébren és kukkerrel lesi az
akáciák ágai közé szorult kerek nyári holdat.
De ez itt előttem egy korábbi nyár fényképe. Áció, káció, akáció, ilyenkor
már nem ildomos a táblára egyebet írni, s tudván, hogy tanárféleségekről van
szó, s látván az önfeledt mosolyokat, szívesen hiszem, hogy épp most fejeződött
be az iskola. A diákok ma rajzolták föl a cirkalmas V betűket, hogy értelmet
nyerjen a szénszünet és az évzáró közé szorított életszakasz, amelyet az
igazgatók bizonyítvánnyal, sőt olykor jutalomkönyvvel is dokumentálnak. Az elsőt
illik megőrizni, itt is van Dr. Várnagy Mihályné I. oszt vez. aláírásával.
Karácsonyra az egész osztály tudott olvasni. Volt, aki szótagolva, úgy, hogy az
ujjával követte a szöveget és akadtak, akik már némán olvastak, mint a
felnőttek igazolványát ellenőrző rendőrök. Nem csak az olvasást, minden mást ő
tanított, Sárika néni, a rajzolást, a számolást, a tornát, de most az
olvasásról legyen szó. Ottó ütött, talált ötöt. Az iskolát hivatalosan Zója
utcai általános iskolának hívták, de úgy emlegették, hogy az árvaház. Országos
Tanítói Árvaház, Faragó Béla Árvaház, Népi Kollégium, Ságvári Endre
Szakérettségis Kollégium. 1957-ben a szimmetrikus épület egyik szárnya az
oroszoké lett, vagyis a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet tisztek
gyermekei jártak oda, a másik fele újra árvaház, amelyben jut egy kevés hely a
környékbeli kisiskolásoknak is. Ők voltak, vagyis mi lettünk a bejárók. Én
1958. szeptember elsejétől. A bentlakóktól abban különbözünk, hogy nincs
egyenruhánk, így rögtön látszik, hogy csak másodrendű diákjai vagyunk az
iskolának, a kórusban a hátsó sorokban állunk. Pedig mennyire várjuk: november
hét, április négy, május egy! A színpadnyílás székelykapu, az ajtókon
tulipánok. Sárika néni – hófehér haj – a téli szünet után különös könyvekkel
lepi meg a jól olvasó diákokat. Nehéz albumok, sok képpel, még több betűvel.
Először persze a lányok kapnak, de április táján már én is hazavihetek egyet.
Igaz történetek a magyar szentekről és királyokról. A képekre is emlékszem, főleg
a paripákra és a repülő tányérokra. Glóriák, mondja nagymama. Ha valamelyikünk
kiolvassa, Sárika néni kikérdezi és újat ad. Hogy mennyi könyve volt! Bolyongok
a neten, árverések anyagát böngészem, régi könyvek, katalógusok, levelek. Az
egyik tétel: Czigány Lóránt angliai irodalomtörténész levelezése Várnagy Mihály
kecskeméti tanárral az 1961-1965 közötti időszakból. Tisztelt Várnagy úr, kellemes meglepetésként ért a Petőfi Népe cikke,
amelyből értesültem, hogy Ön régi könyveket gyűjt. Mivel magam is szenvedélyesen
gyűjtöm a könyveket, (magyar szépirodalmat angolul és angol útikönyveket
Keleteurópáról, illetve Magyarországról) kérem, ne vegye tolakodásnak, hogy
ismeretlenül írok Önnek, hanem csupán annak jeléül, hogy szeretnék valakivel
kapcsolatba kerülni Magyarországon, akinek ugyanaz a hobbyja (ahogy az angolok
mondják), mint az enyém. Sárika néni férjének nem lehetett könnyű könyveket
küldeni Angliába, pláne onnan kapni, hiszen akkoriban a Zója utcai díszteremben
még ez a nóta zengett – jó hangosan, hogy a szovjet oldalon is hallják: „Bér gyilkos hor dákaz an golu rak, ké
szitik új raa há boru kat.”
Természetesen ünnepeltük a névadót
is: Zója Kozmogyenszkáját, a partizánlányt, aki Sztálin nevével ajkán halt hősi
halált. Vajon igaz, hogy Zójával nem is a németek végeztek, hanem ukrán
parasztok elégelték meg, hogy a „fölperzselt föld” nevű sztálini projekt örve
alatt az ő házaikat gyújtogatja? Ez a Zója persze nem azonos a nem is oly
messze lakó Zója nénivel, anyu iskolájának orosztanárával, aki oly
kedves-szlávosan elnyúló á betűkkel beszéli a magyart. A Czollner téren is
orosz az orosztanár, a könnyszín szemű, befáslizott lábú Bokorné, aki bár kiteszi
a lelkét, hogy Puskin nyelvét megtanuljuk, de mindezt oly szelíd szeretettel,
mintha a Vörös Hadsereg minden gaztettét személyesen kéne jóvátennie. Talán a Ja kvam pisú csivó zse bólét még föl tudnám
mondani neki. Hogy kettejükön kívül hány orosz van a városban, azt senki sem
tudja; a tanácsházán a vízfogyasztás alapján 10 ezerre saccolják a kontingenst,
na de ha csak kétnaponta fürdenek… és ha csak hetente? Gyerekkorom
Kecskemétjére gondolván, a Krasznaja
Moszkva illatát érzem. Orrontom.
Nagymama Ingrid Bergman a
Casablancából, mondjuk egy kicsit őszebb. Amikor aput elviszik, akkor költözik hozzánk,
megtanítja a Miatyánkot és konyhakertet telepít a Hargita utcába. Paradicsom,
paprika, paradicsompaprika, bab, tök, paszuly. Unokám gyengélkedett, enyhe
rosszullét, köhögés, rekedtség, gyomorbántalom, hányinger, főfájás, nátha,
hőemelkedés. Az énekórás napokra vonatkozik: az ő unokáján ne nevessen az osztály.
Már megvan piszkozatban a levél, amikor bemondja a rádió, hogy hétfőtől
határozatlan ideig (ó bárha júniusig!) rendkívüli szénszünet. Az oktatás felfüggesztve.
Elképzelem a felfüggesztett oktatást és nem kedvem ellen való a látvány.
Mióta megtanultam olvasni, szent
kötelességnek tartom, hogy elolvassak mindent, ami elém kerül, s minthogy ezt
fennhangon teszem, nem mindig kényelmes a társaságomban járni a várost: Kuti
Béla Boltja. Hazafias Népfront. Lóhús. Perselypénz. Ruszkik haza! Állami
általános. Még nem vagyunk koedukáltak: Aágbagibakosbalaiballusbánbényeibíróbognárdakófarkasfrigyesgálgérókönyveskovácskovácskovácskulmankulmanlestármarkónyúloroszosváthsáraisaskőisohajdaszabófszabókszabótornyaivargazoboki.
Százszor leírod! Széjjelültetlek! Hozd ki az ellenőrzőt! Muszáj! A mellette
elterülő cigányvárossal együtt a legszegényebb kerület. Azért is mondják Muszájnak,
mert muszájból laknak itt a népek, vágynának ők máshova, mondjuk a területet
nyugatról határoló téren túlra, amit úgy hívnak, Rávágy. A név akkor kap igazán
értelmet, amikor oda állítják Lenint, Kisfaludi Stróbl bronzszobrát, igaz attól
kezdve már nem Rávágy a tér neve, hanem egyszerűen Lenin. Mögötte, a beszántott
temetőre épülő új paneltelep pedig a Leninváros. Olykor fölpúposodnak a
homokozók és sírkövek dülöngélnek a házak közt.
De vissza a
fényképhez. Apu zakója panyókára vetve, zsebében az épp leoldott nyakkendő (sokáig
ő köti meg az enyémet is) s az aktatáskája oly könnyű, aligha lapulnak benne
becetlizett könyvek vagy javítandó dolgozatok. Utolsó óra, utolsó nap, / nem fog a kréta és nem fog az agy! Anyám
kezében is táska, természetesen a balban, balkezes, mindent azzal csinál,
kivéve az írást, világos, hogy a szegedi apácák, akikhez félárvaként, ráadásul
egyedüli reformátusként berakták, nem épp liberális nevelési elveket vallottak.
A balkézről eszembe jut egy másik fénykép, ami ugyan soha nem készült el,
emlékezetem ezüstlemezén azonban előhívódik újra meg újra. Anyu balkeze
konyhakést szorít, szemben vele a húga, Mari, ő a jobbjában markol egy ugyanolyat.
Egymás szívéhez szorítják. A helyszín Győr, a Káptalandomb, a püspöki palota
padlása. Nagypéntek napja van, 1945. Anyu húsz, Mari tizennyolc éves.
Készülhettek a nagyjelenetre, mert a késeket már napokkal előbb elcsenték a
Püspökvár konyhájáról. A front elől menekültek, azért épp ide, mert a
nevelőanyjuk valami rokona csúcsember (mintha kanonokot mondtak volna) a
pápistáknál. Szóval látszik a két nagykés, a négy szépséges cici és tudható a
történelem is: perceken belül megérkeznek a szovjet hadsereg dicső harcosai. Ha
a padlás felé indulnak, Éva (anyu) és Mari átdöfi egymás szívét. Ebben az
esetben a kései krónikás dolga, aki ugyebár én lennék, jócskán megnehezül. A
hős felszabadítók a pincébe mennek. Nem mesélem tovább, boldoggá avatott Apor
Vilmos püspök úr történetében utána lehet keresni. Kanyarodjunk inkább vissza
Kecskemét keramitos főutcájára. Se egy folyópart, se egy sziklabérc. Merő
unalom. Érezhették a helyiek is, mert a települést körülvevő laposságok ilyen
neveket viselnek: Szolnokihegy, Kőrösihegy, Budaihegy, Vacsihegy, Máriahegy, Úrihegy,
vagy inkább högy, hogy még hivalkodóbb legyen.
Ha anyu a győri történet idején húsz éves
volt, akkor most huszonhat, a Kaszap utcában tanít, a Képzőben, apu még fiatalabb
(a képen kifejezett kölyök), a Katona tanára (tudniillik a Jóskáé), ami akkor
éppen a frissen államosított Újkollégiumban van. Gps-koordinátás helyszínünk
éppen ráilleszthető a két intézményt összekötő egyenesre. A pár a Képző felől az
Újkollégium irányába tart, tehát apu ment anyu elé, hogy aztán visszafelé
együtt jöjjenek. A Kaszap utca két végére ugyan Makarenko feliratú táblákat csavaroztak,
ám mivel a népek továbbra is Kaszapnak hívták az utcát, a hatóság megvonta a
vállát, maradjon a honfoglaló táltos neve, aki kardjával kutat fúrt az utca
végén. Elhaladnak a piac sarkán pipáló fuvarosok közt, már a lovak elébe van
kötve az abrakos tarisznya, és ami elől bemegy, az ugyebár hátul meg ki. Jó
lószag lengi be a környéket, óvodába menet egy-egy madáchimrebajszú kocsis föltesz
majd valamelyik pokrócos muraközire; majdnem olyan méltóság lesz, mint anyu
mögött feszíteni a bicikli behálózott hátsó kerekén.
Az évzáró ünnepség után már nem üzemel a menza, a tanárok otthon
ebédelnek, vagy inkább beülnek egy vendéglőbe, ahol a nyaralás előtti
búcsúkoccintásokat is megejthetik. Ha anyu és apu is ebédelni tart, akkor
alighanem a Beretvásba mennek. Az épületre ugyan Béke-szálló van írva, de megkülönböztetendő
a többi Béke vezetéknevű intézménytől, mindenki Beretvásnak mondja (1958-ban
fogják lebontani). Anyunak és apunak húsz-harminc lépést kell megtenniük, majd
a zsinagóga sarkán balra fordulva körülbelül ötvenet, hogy belépjenek a
vendéglő üvegajtaján. De mégse menjenek be, jó idő van, tele asztalokkal a
járda és kitekerték a napernyőket. Ha itt ülnek le, szemmel tarthatják a
túloldali medencét, amelyben teknősbékák laknak, és ha süt a nap, most épp süt,
kimásznak a középen álló gömbölyű sziklára. Onnan fognak nézni engem is, nem billegek-e
be a lapos köveken a fejvesztve menekülő hüllőkhöz, vagy nem csavargok-e el a
Luther-udvar útvesztői felé. Szóval ebédelni mennek, amikor észreveszik a
szembe jövő ismerőst, aki már le is kapja az objektív zárókupakját. A fotós
tehát a város felől jön, az Állami áruház irányából, és épp ott tart, ahol majd
a Vasmarcsa áll. A puskás matróna szobra (Tanácsköztársasági emlékmű) 1959-től 91-ig
zárja majd le a Rákóczi út délnyugati torkolatát; azt hogy karabélya épp az
elhurcolt zsidók funkcióját vesztett templomát célozza (Tudomány és Technika
Háza lesz belőle), tudjuk be annak, hogy eredetileg nem is oda szánták.
Az Állami Áruház háromszögletű emblémáját természetesen rólunk
mintázták, a csomagokkal megrakott pár apu és anyu, az előttük ugrabugráló
fiúcska meg ugyebár… Az áruház előtt a fényes szélben, a zászlóbontó
békeharcban magaslik a nagytribün. Köszöntjük a városi sportiskola növendékeit!
A városháza előtt vesszük föl a ritmust – terpeszes vívólépés – és az emelvény
előtt Tibor bácsi füttyére: kitörés. A tőrösök szúrnak, mi meg suhintunk.
Fejvág, véd, parád-riposzt. A TIT épületénél már csak a stréberek iskoláznak, a
Pálma cukrászda előtt már senki. A kikelet és a hazaszeretet ünnepe: ki kellett
vonulni, de haza szerettünk volna menni. A Gyenes tér felé kerülök, hátha ott
kevesebben járnak. A Piaristáknál Lilla néni jön szembe. Nem ismerhet meg,
mégse merek nem köszönni. Csókolom! Egy pillanatra tolom csak föl a sisakot,
gondterhelt homlok: mostantól a Tornyaiak védelme is hozzám tartozik. Nevet: csak
nem a felvonulásról? Átvágok az úttörőház utcájába, ott Flóra néni jön: na
persze, a felvonulás! A Munkácsy utcában már futok, hónom alatt a kard. Piroska
néni: hohó, csak nem egy felvonuló?! Csókolom: Hannibál ante portas! Otthon
lerántom a lamémellényt, a vívóruhát, a kesztyűt. A maszk marad. Hannibál
azelőtt portás volt.
A Bihar utca túloldalán lakik Petneházi bácsi. Póznára kötött vörös
ronggyal hajtja a galambjait s nagyokat füttyög. Nála kell a nyulat bugatni. A fülénél
fogva emeli be a kanhoz. Ülj le, mutat a téglalábú fotelre, itt pipált Horthy
is. A kisnyulak közt van fehér, fekete, foltos. Rárajzolom mind a tízet a dobozra.
Drágállják a népek; jön a körömfájás, ijesztgetnek. Tényleg jön, két hét és nem
lesz élő állat a piacon. A nyuszik összebújnak. Adjam a feléért és elviszi
mind, mondja déltájban egy gazda. Viszi a dobozt is. A biciklipénz másik felét
nagymama állja. Csipketerítőt horgol rendelésre. Amikor aput internálják, egész
Kecskemét tőle rendel. Az ismerősök és az ismerősök ismerősei. Ekrü…. Ducikám,
meg tudnád csinálni kerekre is, a nászoméknak lenne. Nem vagyok még tíz, de már
ilyen szavakat tudok: retorzió, internáló tábor, amnesztia.
A kerékpár keresztvázas, kontrás Csepel. Azon tekerek a Műkertbe. Lugossy
utca, Széchenyi tér, Kéttemplom köz és a hosszú Csongrádi út. Onnan, délről mutat
legjobban a tornyok városa, oda jár a Czollner téri rajzszakkör, meg a Goór Imréé,
széles panorámakép. Nyílt táj, egyenes vidék, hibátlan horizont. Ha egyenesebb vala szónk, mint szeretnék,
mondd, hogy mi mezőről való vagyunk. Szülőföld? Inkább homok. A biciklikerék
belesüllyed, megáll a pedál, tárt karral ájulok a puha hullámzásba. Azt hittem,
az oda települt művésztelepről nevezték el a kertet, pedig nem. Iványi Grünwald
1909 nyarán írt levelében, amelyben Kada Elek polgármesternek fölveti az ötletet,
azt írja, hogy már ki is nézték a helyet, a szegedi vasút melletti Műkertet. A
nagybányai telepről szöktek el, hogy a kecskemétit megcsinálják. Ők voltak a neósok, vagyis a maradiakkal
szembeforduló modernek. Ha hihetünk a helyi lapnak: a disznótor és a gyümölcspiac után a kiállítás a legfontosabb esemény.
Nem kellett bemutatni Herman Lipótot, a Pólya testvéreket, Lechner bácsit. A
festő, aki fogadná a rajzszakkörösöket, nem ér rá, egy szobrászhoz kopogunk be találomra.
Kutas László játszótéri kőelefántot farag. Magyarázza, hogy kell felnagyítani a
gipszmodellt, mutatja a csavaros távtartókat. A végén visszahív, portrét
mintázna rólam. Hetekig bringázok ki hozzá, figyelem, ahogy összedrótozza a
szoborvázat és fölrakja az agyagformát. Döngöli, gyúrja, aztán egy mintázófával
simogatja, majd becsavarja egy nedves rongyba. Locsolgassam csak, amíg ő visszamegy
az elefánthoz, ott a csap.
Megpróbálom újra, 66 másodperc; a fényképre jobban vigyázok, de már lüktet
a halántékom, előredőlök. Lupéval vizsgálom a Rákóczi utat. Néhány elmosódott
biciklista és egy távolban parkoló autó. Pobjeda? Warszawa? A törvényszék
épületével lehet egy vonalban, a bírósággal, ahol a folyosókon is süt a nap és
anyu úgy szorítja majd a kezem, hogy egész elfehérül. A Városi Mozinál máig
érzem. A mozi a bíróság mellett áll, odabenn a Ballada a katonáról megy. Egy véletlenül hőssé váló kiskatona
jutalmul hazamehet az édesanyjához, kalandos út végén csak megölelni marad
ideje, indulni kell vissza. A nézőtér már tudja, hogy utoljára látják egymást. Ha
erősen pislogok, nem jön ki a könny, sírni csak lányok szoktak. Nem sírok akkor
sem, amikor a kopasz doktor bácsi már az ötödik injekciót szúrja belém, de a
láz nem szűnik. Anyu kolléganője, akinek orvos a férje, jön rá, hogy
agyhártyagyulladásom van. Anyu nem sír, bömböl: – hogy ezt a Janik nem vette
észre! A kórházból konflissal megyünk haza, nagymama galamblevest főz és
szalmakalapban kell járnom egész nyáron. A film rendezője, Grigorij Csuhraj
részt vett a Kecskemét körüli harcokban, megsebesült és egy itteni katonai
kórházba vitték. A kórház később iskola lett, ráadásul épp az az általános, ahol
anyu is tanít majd. Ahogy a szovjet rendező, ő sem jószántából kerül a színház
mögötti épületbe, hanem azért, mert úgy fog dönteni az illetékes elvtársak
hatósága, hogy egy ellenforradalmár felesége, aki ráadásul nem is hajlandó
elválni a megbélyegzettől (itt kerül elő először a huligán szó), holott erre
nyomatékosan felszólíttatott, mégsem állhat csak úgy akárhol katedrára. Ez az
akárhol anyu esetében az imént Képzőnek nevezett Felsőfokú Óvónőképző volt, amelynek
gyakorló óvodájába eléggé el nem ítélhető módon saját fiúgyerekét is beszuszakolta
– tudniillik engem. Ha taníthat még egyáltalán, az csak alsóbb iskola lehet, például
a Csuhraj-féle, amelyet, lévén lányiskola, Zrínyi Ilonáról neveztek el. Ott
majd szem előtt lesz. Olvasóink szerencséjére ugyanott tanít Zsuzsa is, ő az,
akinek orvos a férje. A fiúiskola a Czollner téren van, ott leszek felsős (az
A-ban: orosz-tagozat), de a Zrínyiig együtt megyünk, sőt be is visz melegedni a
könyvtárba, mert akkora telek vannak, hogy a boltok elé tett alumínium kannák
meghasasodnak és a kint felejtett macskák kettétörnek.
Hó van akkor is, amikor megjön Góliát; kásás, piszkos, latyakos. Robinzon
és Némó kapitány világát már ismerem, de a preparált óriásbálna más. A
Don-kanyar elején parkol le a tréler. A Nagytemplomtól az egykori Rudolf
laktanya irányába húzódó apróházas városrész kanyargó főcsapását nevezik így. A
konflisok közt vacognak a sorállók. Pár lépcső a bejárat, ami a cet szája, és
jókora kört megtéve ugyanott kell kijönni. Mint egy hall, táncolni is lehet
benne; anyu hallnak hívja az ilyen nagy termeket, elmagyarázva, hogy a hall
más, mint a hal, hallom ugye a különbséget, ráadásul a bálna, noha vízben él, nem
is hal, hanem igazi állat, még ha történetesen meg is van halva, de mindegy, ha
jól tanulok, majd megértem, fussunk inkább, mert tényleg egyre hidegebb van. És
futunk, csúszunk, pocsolyákat ugrunk át, harisnyánk a cserépkályhára tapasztva
szárad meg.
Gombfocibajnokság Cziknél. Jenő bácsi kölcsönfésűjével és a Szecskaytól
vett plexicsapattal játszom: Tichy, Albert, Pelé. A kapus új igazolás: Jasin. Tintásüvegkupak
zöld gyurmával bélelve. Kérjünk
kapszulát, ajánlja Venyige. A Kéttemplomközben van a nyomda, a szűk termekből
dől a festékszag, bent a rotációs magasnyomók zakatolásától nem hallják, mit
akarunk. Szedőszekrény, ólombetűk, litókövek. Itt nyomták a Választ a lap 49-es
megszűnéséig. Sárközi Mártánál olvasom: Mire
Kecskemétre értem, feljött a nap, az autóbuszállomás körül kacsát és pulykát
árultak és Tóth László várt villogó cvikkerrel és forró feketével. A Részvénnyomdát
igazgató sakkbajnok-polgármester mellett a folyóirat ifjú szerzője, apu (a
szerkesztőasszony leveleiben: Kisorosz) is résztvevője a történetnek: Egy későbbi autóbuszhoz kellett kimenni és
kiáltozni, hogy „Bibó kézirat”, míg egy vadidegen úr át nem nyújtotta, akinek
Bibó az induló buszra hajította fel Pesten. Sárköziné apámhoz írt levelei
megmaradtak, kikövetkeztethető, mi lehetett az övéiben: közelről Pest éppúgy rohadt és sivár, mint Kecskemét, csak épp
amennyivel nagyobb, annyival rohadtabb és sivárabb. Kapszula, próbáljuk
túlharsogni nyomdagépet, ja-ja, mondja a kék köpenyes segéd, (gyogyós, mutatja Ádám),
markoljatok csak bele. Enyves hátú gyógyszercímkékkel járjuk a várost, a
járókelők vigyorognak, ha valakinek a hátán látják: székrekedés ellen. Nem
sejtik, hogy rajtuk is van.
Ősz szakállú férfi, haja kilobog a kalap alól. Az énekkarosok hetek óta
csak erre gyakorolnak: hazalátogat Kodály. A Zeneiskola az Erkel utcában van, az
autogrammért szolmizálni kell, a kezével mutatja: do-re-mi-fa. Botfülűnek
szinte lehetetlen hozzájutni. Van, aki egy Gagarint is adna érte. Felülről fúj az őszi szél, Zörög a fán a
falevél,
Most nem fúj, nem zörög, nyár van, 1951. június. Majd csak októberben születek
meg, vagyis szükségeltetik némi empátia ahhoz, hogy észrevegyenek. Szerencsére a
japán akácok laza lombozatán át némi fény rám is hull, illetve anyu gömbölyödő
hasára, éppen oda, ahol sejthető vagyok. A nevem Bruno. Később ugyan más nevet
kapok, de akkoriban határozottan emlékszem, kizárólag Brunónak szólítottak. Többször
megnézték a Biciklitolvajokat, anyu olykor külön is
beült az Árpád Moziba (vagy a Városi lett volna az is?), mert pont olyan
gyereket akart magának, mint a filmbeli kisfiú. Már fölsős leszek, de a hajamat
még mindig Brunósra fésüli vizes fésűvel, hogy megálljon. Most nem lehet
fésülni, tán hajam sincs még, ott szipákolok benn a magzatvízben, mint
valami hal. Vagy kétéltű. Liquor amnii:
semleges kémhatású, édeskés illatú, vízszerű folyadék, nem sokkal a fogantatás
után, amikor a magzatburok kialakul, a magzatvíz is termelődni kezd, előbb az
anya szervezete gyártja, aztán a magzat is beszáll. Nyolc-tíz hetes (ennyi
vagyok épp), amikor elkezd nyelni és vizelni, ne szépítsük, a babapisi is ott
kotyog a liquor amniiben. Most
egyetlen percig is alig bírom, akkor meg hónapokig ment.
Ki a Széktó vizét issza … a
laktanyák mögött van a városi strand, az évzáró napján nyit, kettőkor már ki
kell rakni a megtelt táblát. Az előtérben pénzbedobós mérleg, a medence
korlátján mentőöv, az úszómester szájában rendőrsíp. Ivigy beveszévélüvünk:
senki sem érti, miről van nagyba szó. Elba sziget partján faszállító hajó.
Tonaludátusz. A revers kitűzőjén szög és kalász.
Állok a Lordok kirakata előtt, az érettségi tablóról nézek vissza. Anyu
szemöldökceruzájával segítettem rá a bajuszra. Megismerem-e magam: túl nagy
vagyok, túl kicsi, túl öreg, túl fiatal, túl csúnya, túl szép (na, jó, egy
kicsit pattanásos) és túl régóta állok itt ahhoz, hogy csak úgy továbbmenjek. Látom
az üvegben, ahogy a Pest iránt vonuló tankok a temetőn át rövidítve le a
kanyart, sírköveket fordítanak ki a földből. Látom, ahogy a sárga malomépület
megemelkedik, oldalt billen, és mintha lassított felvételen történne, beleomlik
a magakeltette porfelhőbe. Belátok az alacsony ablakokon: kártyázó, vacsorázó,
tévéző családok. Mivel hosszú, nagy-, déd- és ükszülőkkel behálózott
kecskemétiséggel nem dicsekedhetem, magamnak kell megfejteni az utcák szomorkás
hajlását, a házak melankolikus arányait, a kéményekre rajzolt füstök arabeszkjét,
és úgy fülelni az éjszaka hangjait, szimatolni a hóolvadás illatát és számolni
a harangkondulásokat (mert nincs mese, itt éjszaka is negyedóránként fölverik
az alvót), mintha az idők mélységes bugyrából cipelném őket elő.
Júni, júli, aug, szept, okt. 24. A földim, Katona József is skorpió: kell-e
bizonygatni, mennyire tragikus jegy? A Katonában, tudniillik a gimnáziumban áll
Czélkuti Züllich Rudolf szobra, ami majdnem olyan kacskaringós utat járt be,
mint sorsűzött alkotója. 1859-ben a Nemzeti Színház előtt állt, majd Tomori
Anasztáz tetétleni birtokán, onnan került Kecskemétre a Műkertbe, majd a
színház és a Zrínyi közti térre, végül átcipelték a gimnázium aulájába. A sok
állomás talán arra utal, hogy nem mindenütt aratott osztatlan tetszést, de ott
a suliban mintha jól ellennének vele. Nem egy Canova, de mégiscsak ez az ország
első köztéri szobra. A születésnap táján eltávolítják róla a felesleges
kiegészítőket (tüllszoknya, kamikáze bandázs, bohócorr) és a diákok illőn
megkoszorúzzák. Meg az érettségi találkozón nosztalgiázó öregdiákok.
Boldog
Kor! mellyben az élet
…szabadon lepkedett széjjel,
napot álmodozott éjjel,
egy arasznyi volt világa,
mégis tündérvárba hága
porban húzott grádicson.
Na jó, nem egy fülbemászó forma, amivel
villogni lehet Nemes Éváék házibuliján, de hát Katonára is inkább a tragikus
csúcsoknak kijáró szent iszonyattal szokás felnézni, hiába törik magukat a gimis
főprofok. Pedig micsoda dimenzióváltás: egy
arasznyi volt világa, mégis tündérvárba hága … Nem is kell erősen behunynom
a szemem, hogy lássam porban guggoló gyerekkori önmagam. Hiába tudom, hogy
ugyanabba a futóhomokba sem lehet kétszer belelépni … én azért mégis csak arra
a homokra, ugyanarra a porra rajzolgatok, grádicsokat – lépcsőfokokat –,
fölfelé … meg lefelé menőket is.
Október 24. Nevezetes nappá csak öt év múlva válik, amikor a vidéket,
történetesen Kecskemétet is eléri a forradalom, és apám a születésnapi
építőkockákból olyan soktornyú palotát épít, amit korábban soha. Meg persze
később sem. Igazi várat, miközben odakint nagy dörrenések hallatszanak, és tilos
az ablakhoz menni. A születésnapjaimon persze szó sincs lobogókról, az anyuén
viszont kokárdát is szabad kötni: Március 15. Állítólag a Nicsovics nagypapa
érdeme, ő vette rá a szegedi bábaasszonyt, hogy 14 helyett inkább Petőfi napja kerüljön
az anyakönyvbe. Ki is nyomom a mellem, vedd észre, drágalátos miniszterelnök, hogy
ez nem az az átlagos masni, amit a többi díszember visel. Olvasd csak: ANYU, ha
kérdeznéd, akkor persze elmondanám, hogy ott ül az üvegkalickás korona mellett
(köszönöm Istvánfi Gyula, hogy helyet cseréltél vele), nagyothalló készüléke
ugyan bele-belesípol a ceremóniába, de nézd el, ez az ő ünnepe is, sőt az övé igazán.
Petőfi helyett nagypapa talán Petrovicsot mondott, de azért így énekelte: Mögépült már Szögedön a vasút, azon jön be
Garibaldi, Kossuth… Na, ha mögépült, akkor Kecskeméten is átmegy és apu
Pestről, anyu meg Szegedről odavonatozhat, azaz ide, hogy tősgyökeres kecskeméti
válhassék belőlem. Hogy ők mennyire lettek azok? Noha Trianon gyermekei, életük
háromnegyede itt zajlott. Apu családjáról (kivételezett egyke, neveltetéséhez a
teljes rokonság asszisztál) minden tudható, anyuéról (négy testvér,
mostohaanya, az egyetemrevalót maga házitanítóskodja össze) szinte semmi. Apu
összes fölmenője Kárpátaljáról jön, nekik Verecke a kályha és az Ugocsa non coronat; anyu meg, legalábbis
apja révén a Délvidékről, illetve néhány generációt visszalépve Görögországból
került elő, ahol valamelyik üknagypapa abban a szabadságharcban vitézkedett,
amelyik persze, ha beguglizom, sose őt, hanem leginkább Byron lord hőstetteit
dobja elő, főleg azt, amikor halálmegvető bátorsággal átúszta a Hellészpontoszt.
Ha-ha, egy fél Balaton sincs! Mély lélegzetet veszek: megpróbálom újra a víz
alatt. Egyre tovább bírom. Még mindig… pislogni…pislogni kell …. még mindig. Ő
meg közben por. Szürke hamu egy fehér csuporban. Úgy mondják: urna.
(O.I.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése