Katona József és Kisfaludy Károly
Az 1819-es év sorsforduló volt mind az akkor 28.
évében járó Katona, mind a nála több, mint három évvel idősebb Kisfaludy Károly
életében. Katona hiába dolgozta át négy éve írt Bánk bán-ját abban a
reményben, hogy a Pesten vendégszereplő székesfehérvári színtársulat bemutatja, a
cenzor közbelépett. A kinyomtatásra adott engedély megmentette a drámát az utókor
számára, de a szerző maga sem bízott abban, hogy színre nem kerülő műve fölkelti
az olvasók figyelmét. Felhagyott a drámaírással, 1820-ban hazament Kecskemétre
ügyésznek. A korábban sok mindennel próbálkozó Kisfaludy számára azonban 1819 a
további pályáját meghatározó siker esztendeje volt. Viharos tetszést aratva
mutatták be és adták ki egymás után több darabját, egy esztendő alatt a magyar
drámairodalom csúcsára hágott.
Vajon a sorsfordító év előtt tudtak-e egymásról?
Kisfaludy 1809 és 1811 között még katonatisztként mintegy másfél évet Pesten töltött. Megismerkedett néhány íróval, el-eljárhatott a német meg a magyar színházba is. Láthatta Katona az időben színre került három drámafordítását, nem valószínű azonban, hogy fölfigyelt a fiatal joghallgatóra.
Rakodczay Pál föltételezte, hogy Kisfaludy Zách Klárá-ja hatott Katona Bánk bán-jára. A két dráma közötti hasonlóság valóban csak nehezen magyarázható tárgyuk hasonlóságával és a kor színházi konvencióival. Bajza József (1885-1938) nyomatékos ellenérvére, hogy az 1812-ben írt Zách Klára nem került színre, nyomtatásban pedig csak 1843-ban jelent meg, Rakodczay azt hozta fel, hogy Katona kéziratban olvashatta.1 Azért látszik ez valószínűtlennek, mert Kisfaludy 1811 őszétől, miután kilépett a hadseregből, 1817 elejéig távol volt Pesttől, a Zách Klárá-t Bécsben írta vagy fejezte be, hogyan juthatott 1815, a Bánk bán első kidolgozása előtt Katonához, akit aligha ismert. Visszatért erre a kérdésre kandidátusi értekezésem opponenseként Nagy Imre, nem zárva ki annak a lehetőségét, hogy a kézirat közvetítő, közös ismerős révén Katona kezébe kerülhetett. Arról, hogy a cenzor a Zách Klárá-t ugyanúgy betiltotta, mint a Bánk bán-t, Katona később, dramaturgiai tanulmányának írása előtt bizonyára tudomást szerzett, azért említette a cenzúra elleni kifakadásában többször együtt Bánkot és Zách Feliciánt.2
1819 végén vagy 1820 elején Katona bírálatot írt Kisfaludy Ilka vagy Nándor-Fehérvár bevétele című „eredeti hazai drámájáról”, amelyet 1819 júniusában mutattak be Pesten a székesfehérvári színészek, s amely augusztusban már nyomtatásban is megjelent. Császár Elemér azt gyanította, hogy bírálatát a Tudományos Gyűjteménybe szánta, de vagy a folyóirat vonakodott közölni tekintettel a dráma nagy sikerére, vagy Katona átallotta „a nyilvánosság előtt megtépdesni ünnepelt költő-társa babérait.”3
Kisfaludy tudta, hogy drámái bírálatra szorulnak. A Bécsben élő Gaal Györgyöt, Esterházy Miklós herceg könyvtárosát, aki azokat németre kezdte fordítani, s akit a dramaturgiában föltétlen tekintélynek tartott, már hozzá intézett első levelében hálájáról biztosította Trattner útján vele közölt bíráló észrevételeiért. „[…] minden tanítást és útbaigazítást hálás szívvel fogadok, s minden olyan érdemi kritikának is, ami az igazságot és a jobbítást célozza, jogosságát elismerem” – írta 1820. febr. 8-án.4 Következő levelében nemcsak feljogosította, hanem kérte is Gaalt, hogy fordítás közben változtasson a szövegein, küszöbölje ki a hibáikat, különösen a túlzott magyarkodást. „Ami darabjaimban a magyaroknak tetszhet, az a külföldieknek gyakorta laposnak és tartalmatlannak tűnhet[…]”5 Március 13-i levelében pedig egyenesen egy Katona bírálatában kifogásolt rész megváltoztatását kérte. A recenzióban ezt olvassuk: „Ilkának egész fájdalma ki volna merítve ezen három szóban: ››Alexis! – megholt – megholt!‹‹ a nagy fájdalom néma[…] Vajha itt Ilka elhallgathatott volna az ő kadenciás búcsúztatójával.”6 Kisfaludy arra kérte Gaalt: „Ha még lehetséges volna legyen szíves az Ilka harmadik felvonásában[…] megrövidíteni Ilka Alexis halála fölötti panaszát.”7 Egy nappal későbbi, ugyancsak Gaalnak írt levelében azonban felháborodva utasította vissza „a még teljesen ismeretlen recenzens” bírálatát: „Egy recenzió jelent meg az Ilkáról, de nem azokat a hibákat rója meg, amelyektől joggal tartottam (bizonysága ez annak, hogy a recenzens sohasem gondolkodott az irodalomnak ezen ágazatáról), hanem olyan hibákat, amelyekről nem is álmodhattam. Pl. azt mondja: ››Micsoda cikornyás érzés az, és az akkori időhöz illetlen, amit Alexis Ilkához szól: Viszonyt érzést nem; – nem szerelmet / Kivánok én tőled – mert érdemetlen / Vagyok mind arra; mélyen érzem/ Nagyságát lelkednek. – De engedj meg / Ha szívem erővel hozzád hajlik, / S egész valómat elragadja. / Nem vétek az, – ha a szegény halandó / A porbul felteként az örök / Világossághoz és imádva / Szemeit az égre veti stb, stb. Mely természet ellen való kifejezések magyar szívhez nem szólnak.‹‹ Tehát ahogy akkor a magyarok nem éreztek, nem éreztek a görögök sem?
Nagyon goromba, és nem érti, mi tetszett ebben a darabban annyira a közönségnek. Asszonyinak nevezi a stílust. – Meg kell azonban vallanom, örömömre szolgált, hogy mindazok, akik csak olvasták ezt a kéziratot, nevetve dobták félre, és hangosan méltatlankodtak. Már többen ajánlkoztak, hogy felelnek a még teljesen ismeretlen recenzensnek, én azonban soha egy sort sem kívánok válaszolni. Érzem, hogy munkáimban nem nemtelen ösztön vezérelt, és amíg öntudatom emel, rekedtségig kiabálhat a rágalmazás és az irigység. Mi a véleménye?”8
Több kérdés is fölmerül itt, amelyekre nem könnyű a válasz.
1. Valóban Katona recenzióját olvasta-e Kisfaludy? Kétséget kelthet, hogy az általa idézett rész hiányzik a csonkán ránk maradt szövegből. Benne lehetett azonban a megsemmisült részben. Hasonló hibáztatást olvashatunk a fönnmaradtban: „Kár, hogy akkor, midőn Alexis maga láttatik magát kinyilatkoztatni akarni, mégis Ilka nógatja őket arra, és Alexis mint egy együgyű azt feleli:
Ilka! Ó csak azt ne kívánd!
De ennél még helytelenebb és inkább a mostani századunk cikornyás románjába illene az a szava:
Nem vétek az, ha a szegény halandó
A porból feltekint az örök
Világossághoz, – – –
A belgrádi vezér fia, egy rab asszonynak! – Ezen piperének ízetlenségét el nem törli még a nyomban következő szép maga megállítása is:
– – – – – – – – Ilka!
Szenvedni tanultam és fogok.”9
Nem tudunk arról, hogy az Ilká-ról más, egykorú bírálat is készült volna. Úgy véljük, az imént idézett részlet is bizonyítja, hogy Kisfaludy a Katonáén háborodott fel.
2. Ilka monológjának rövidítését valóban annak a recenziónak a hatására kérte-e Kisfaludy, amelyet egy napra rá indulatosan elutasított? Nem kifogásolhatta-e ezt a monológot előttünk ismeretlen levelében Gaal is? A március 13-i levélben szó esik egy másik kifogásról is: „monológjaim melankolikus fordulataikban egymáshoz hasonlók s a Carl Moorra emlékeztetnek”. A folytatásban a „kigúnyolhat a kritikus” Katona recenziójára vonatkozhatna, a „mindazonáltal köszönet észrevételeiért” inkább Gaalnak szólhat. Katona csonka recenziójában kifejezetten nincsen szó Schiller Carl Moorjának melankolikus monológjaival való hasonlóságról, a gyakori monológok hibáztatásáról azonban igen, s arról is, hogy a drámában szereplő Gyula egyik megnyilatkozása, monológja „sokat hasonlít Moor Károly éjszakájához.”10 Az utóbbiról ezt is olvashatjuk: „Ez a jelenés az egész játéknak remeke. Oly szép, oly elragadtató, hogy szinte kifeslik a játékból, azt kiáltván: nem ide teremtett engem az én Prometheusom!” Vagyis a Moor Károlyéra emlékeztető monológ nem illik az Ilká-ba, líraisága miatt eleve nem drámába. Természetesen találhatunk magyarázatot arra, hogy Kisfaludy egyet-mást elfogadott abból a bírálatból, amelyet egészében elutasított. Talán azért került egymás utáni két levélbe az elfogadás meg az elutasítás, mert Kisfaludy nem akarta Gaalnak bevallani, hogy tanult is abból, amin felháborodott.
3. Tudta-e Kisfaludy, hogy a recenziót Katona írta? Ismeretlennek és dramaturgiában járatlannak nevezte. Kisfaludy azonban tudhatott a Bánk bán cenzori tilalmáról is, Katona István-jának 1819-i felújításáról, talán más darabjairól is. Lehetséges azonban, hogy álnévvel szignált bírálat került hozzá. Ha mégis Katona neve volt rajta, a sikertelen vetélytárs irigységét érezhette benne. Levélben azért nevezhette ismeretlennek és hozzá nem értőnek, hogy Gaal előtt a jelentéktelenségét hangsúlyozza. Gaal nem olvasta a recenziót, csak azt, amit Kisfaludy idézett belőle. Ennek alapján neki adott igazat. A „magyar szív” említése szerinte inkább egy szolgabíróhoz illett volna, mint egy kritikushoz.11
Pedig Katona nem vetélytársként kívánt fellépni. Azt hihette, hogy Kisfaludy úgy fogadja majd a bírálatát, mint ő Bárány Boldizsárét fogadta a Bánk bán első kidolgozásáról. Bárányét követte Katona recenziójának felépítése, idézett is belőle. Az a dramaturgiai felfogás azonban, amely Katona bírálatából kiolvasható, fölülmúlja Bárányét: benne van a Bánk bán átdolgozása során szerzett tapasztalata is.
4. A recenzió megcsonkult kézirata Kecskeméten a Katona-házban került elő. Az 1850-es évek elején találta meg a kisdiákként Katona József öccsénél lakó Miletz János. 1886-ban adta ki, majd adta el a kecskeméti levéltárnak; a kézirat 1944-ben megsemmisült.12 Kérdés, ez a példány járt-e Pesten kézről kézre, ezt olvasta-e Kisfaludy, ez került-e vissza Katonához, vagy volt másolata is. Ha, mint föltehető, volt, hova lett? Abban sem lehetünk bizonyosak, hogy a Kecskemétre került, meg a Pesten többektől olvasott példány teljesen azonos szöveget tartalmazott.
Kisfaludy szerint többen olvasták Katona recenzióját, többen kívántak felelni rá. Vajon hányan és kik? Nem tudunk róla, hogy a kor irodalmárai közül valaki is említette volna vagy emlékezett volna rá. Az irodalmi világban Katonának a Tudományos Gyűjtemény 1821. áprilisi számában megjelent dramaturgiai tanulmányát (Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?), pontosabban ennek a nemzeti dicsekedést elítélő részét tartották Kisfaludy elleni támadásnak. Megelőzte ezt a „vetélytárssal” való kapcsolatának három ismeretessé vált mozzanata. Az egyik a Bánk bán dedikációja: „Kisfaludi Kisfaludy Károly Úrnak, szíves tisztelete és állandó barátsága jeléűl a szerző m. p.”13 Ez a Bánk bán megjelenése, 1820. november 15-e utánról való. A másik Katona levele Kecskemétről Kisfaludynak 1820. dec. 7-i keltezéssel. A harmadik, személyes megismerkedésük nem sokkal előzhette meg ezt a kettőt. Ismét találgatásra szorulunk: Kisfaludy tudta-e, amikor megismerkedett Katonával, hogy ő írta az Ilka bírálatát. Lehet, hogy nem, s Katona hallgatott róla. De az is lehet, hogy tudta, és sértődése, haragja már lecsitult. Jó ismerői, bátyja is jószívűnek, könnyen békülőnek tartották. Amikor Katonával megismerkedett, korai drámáinál már jobban foglalkoztatta Aurora című almanachjának az előkészítése. Katonától is írásokat kérhetett bele, azért mellékelt a leveléhez verseket. (Megjelent közülül a Vágy Vágyam címmel az Aurora első kötetében.)
Kisfaludy Katona levelére írt válaszáról nem tudunk. Monográfusa, Bánóczi József szerint többnyire válasz nélkül hagyta a hozzá írt leveleket.14 Horváth János szerint talán válaszolt: írhatott a kolozsvári drámapályázat eredményéről, amelyről Katona a Bánk bán Jegyzése szerint nem tudott, a „tudós világ” közönyéről a dráma iránt, az Ilka recenzióját viszonzó bírálatot is küldhetett róla.15 Mindez azonban nem valószínű, sőt az sem, hogy levelének válasz nélkül hagyása ingerelte Katonát Kisfaludy ellen. Kétségtelen, hogy nem hiányzik tanulmányából a sikertelen írónak a sikeres ellen támadó indulata, ennek a gyökere azonban mélyebbre nyúlik.
Nem tudjuk bizonyosan, mikor írta Katona a Tudományos Gyűjteményben megjelent tanulmányát. Horváth János szerint – mint a föntebbiekből kiderül – a levelére kapott válasz után, vagy azután, hogy azt hiába várta, tehát 1820 végén vagy 1821 elején. Waldapfel József szerint azonban még a Bánk bán nyomtatásakor, 1820 nyarán vagy őszén adhatta át Trattnernek.16 Ez a valószínűbb. Katonának ügyészi munkája kezdetén nemigen lehetett ideje tanulmányt írni. A tanulmány utolsó bekezdésének „itt fűzfám alatt” helymeghatározása is nyári időre utal. Az élelméről gondolkodó (még nem gondoskodó!) madárról szóló mondat pedig arra, hogy megérlelődött már benne a kecskeméti állásvállalás szándéka, de még nem valósult meg. A jutalmazásról szóló részt is bizonyára másként írta volna meg a Bánk bán 1820. november 22-i kecskeméti megjutalmazása után. Nem bizonyos, hogy amit a kortársak Kisfaludy elleni támadásként olvastak, s amit ma is úgy olvasunk, kizárólag ellene irányult. „[…] az írónak […] ha dicsőséget akar aratni, nem jóalkotású, hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell írni; – még a szép tettek is elmaradhatnak, elegendő az, ha telitömettetik a darab azoknak dicsekedő emlegetésével. Most hát támadjon egy, aki e mód szerént írjon, már Magyarország mindjárt megtalálta fénikszét; az egész nemzet nevében feláll egy, aki kötelességének tartja (hazája dicsőítésére) a nagy lelket és szép ízlést dobolni, anélkül, hogy még lenne valahol egy csekélyebb valami, mellyel amazt öszvehasonlítva, lehetne nagy-nak és szép-nek mondani. – Visszarezzenti ez az egyszerre való erőszakos fellépése egynek a másikat induló szándékától, mert teljességgel meg lehet győződve, hogy soha el nem tépheti amannak kizáró privilégiumát; és mivel az ember oly gyáva, hogy mindenik előtt szebbnek tetszik önnön tökéletessége, mint azé, akit ily (Deus ex machina) módon maga eleibe hágni szemlél, inkább eláll (a dramaturgiáról szólunk) szándékától, mintsem egy csekélyebbnek vélt mellett második személlyé tétettessen.”18 De vajon a „támadon egy ”, „erőszakos fellépése egynek”, „egy csekélyebbnek vélt mellett” kifejezésekben az egy (én emeltem ki) határozott személyre, Kisfaludy Károlyra vonatkozik-e, nem helyettesíthető-e ezzel: valaki, bárki? A folytatásban ezt olvassuk: „Eléggé balgatag magát megsértettnek érezni, midőn látja, mikép lesz egyik egyszerre magyar O, a másik magyar K, a harmadik magyar C, anélkül, hogy még láthatott volna magyar X, magyar Y, vagy magyar Z-t, kiken amazok a győzedelmet megvévén, őket e polcra az egybevetés (correlatio) emelte volna.” A betűkkel jelölt rangsor azt érzékelteti, hogy az előbbi egy nemcsak egyetlen személyre vonatkozhat. Ez a jelölés eszünkbe juttatja a Bánk bán első kidolgozása Előversengésének végén Katonának ezt a szerény ítéletét saját művéről: „A szép magyar literatura egy / L. s O.-val ismét sokszoroztatott volt”, vagyis a betűk a dramaturgiai tanulmányban azt az igényt fejezik ki, hogy a kritika meg a közízlés érdemük szerint rangsorolja a magyar drámaírókat.19 Katona tehát nem is annyira az érdemtelenül elsőségre jutó írót, mint inkább az igazi értéket felismerni nem képes ízlést s tanulmányának egy másik részében a kritika hiányát hibáztatta.
Kisfaludy, noha természetesen személye elleni támadásként is olvashatta az idézett mondatokat, korai drámáinak megítélésében hamarosan egyetérthetett Katonával: a Tatárok-ról, az Ilká-ról, a Szécsi Máriá-ról az 1820-as évek közepén önmagán gúnyolódó epigrammákat írt és jelentetett meg.20 1826-ban írt Kritikai jegyzetei-ben pedig olyan részleteket találhatunk, amelyeket Katona is írhatott volna: „Hazafiságból valami munkát dicsérni annyi, mint a hazával elhitetni, hogy szebbre, jobbra számot nem tarthat. Vagy oly nyomorult állapotra jutánk, hogy minden magyar nyelven írt apróságért már hálával tartozunk, s ezt toroktátva hirdetni kötelességünk?[…] Mi marad az érdemnek, ha a gyöngét is istenítjük?” „A józan kritika az érdem védője; koszorút oly könnyen nem osztogat, de a tiszta törekedést szerényen megismeri; csak az elbízottra, ki mindent megvet, ki látkörét túlhagyja vagy külön pályát választ, ki büszke erőszakkal a jobbat fitymálva lép fel a mezőre, arra méltó, hogy ostorát emelje. Mely literatúrában ily kritika mély gyökeret verhet, ott nem fog minden hívatlan kevély hánykódással dicsőséget osztogatni s a csendes érdemen packázni.”21
Eltűnődhetünk azon, vajon Katonának és Kisfaludynak nem egymás mellett lett volna-e a helyük. Ha irodalmárok együtt említették őket, hosszú ideig Katona rovására tették. Pápay Sámuel 1821-ben ezt írta Kazinczynak: „[…] csupa kiváncsiságból elolvasám Bánk bánt is a Tudom. Gyűjteményben a dramaturgiáról értekező Katonától, de bosszúsággal vetém el. A cenzúra ezt, úgy hallom, eltiltá, s ez jól esett, ámbár tudom, nem azért tiltatott el, amiért én bosszonkodám. – Kisfaludy Károly szerencsésebb lépéseket tesz dramaturgiánkban[…]”22 A 19 éves Arany Jánost kinevették, amikor a Bánk bán-t Kisfaludy Stibor vajdá-ja elé helyezte.23 A Bánk bán korai méltatójának tartott Garay János abban látta az érdemét, hogy Dugonics András drámái után abban lehet a magyar világot föllelni, Kisfaludy Károly azonban hosszabb pályáján belső erőben szerinte is fölülmúlta Katonát.24 Toldy Ferenc kitartott a mellett a nézete mellett, hogy a Bánk bán elmarad Kisfaludy drámáitól.25 Gyulai Pál pedig, akinek már ezzel ellentétes volt a véleménye, úgy érezte, mentegetőznie kell emiatt: az akadémiai székfoglaló tanulmányát közlő Budapesti Szemle szerkesztőjének, Csengery Antalnak írta: „[…] meg vagyok győződve, hogy cikkem visszatetszést fog szűlni, mert Katonát nem valék képes úgy méltányolni, hogy Kisfaludy Károly tragédiáit ne devalváljam […]”26
Mind a ketten 1830-ban haltak meg: Katona áprilisban, Kisfaludy novemberben. Katonát csak a család és néhány hivatalnoktárs kísérte utolsó útján, Kisfaludyt írótársak és olvasók, tisztelők tömege. Katonáról, a „percegő pennájú fiskálisról” kevesen tudták városában, hogy író is volt, Kisfaludy írótársai hamarosan róla elnevezett irodalmi társaságot hoztak létre, s műveit már a halála utáni évben tíz kötetben adták ki. Katona remekművével megelőzte a korát, Kisfaludy a középszerűt csak ritkán meghaladó alkotásaival képes volt írótársai körében tekintélyt szerezni, az olvasókban érdeklődést ébreszteni. Életműve terjedelemben is, műfaji változatosságban is jóval meghaladja Katonáét. A kortársak róluk kialakult véleményét bizonyára befolyásolta az is, hogy a többnyire komor, szótlan, kapcsolatok kiépítésére nehézkes Katonával szemben Kisfaludyról joggal írhatta Horváth János: „Emberi egyénisége a legkedvesebbek egyike, melyet irodalmunkban ismerünk.”27
Vajon a sorsfordító év előtt tudtak-e egymásról?
Kisfaludy 1809 és 1811 között még katonatisztként mintegy másfél évet Pesten töltött. Megismerkedett néhány íróval, el-eljárhatott a német meg a magyar színházba is. Láthatta Katona az időben színre került három drámafordítását, nem valószínű azonban, hogy fölfigyelt a fiatal joghallgatóra.
Rakodczay Pál föltételezte, hogy Kisfaludy Zách Klárá-ja hatott Katona Bánk bán-jára. A két dráma közötti hasonlóság valóban csak nehezen magyarázható tárgyuk hasonlóságával és a kor színházi konvencióival. Bajza József (1885-1938) nyomatékos ellenérvére, hogy az 1812-ben írt Zách Klára nem került színre, nyomtatásban pedig csak 1843-ban jelent meg, Rakodczay azt hozta fel, hogy Katona kéziratban olvashatta.1 Azért látszik ez valószínűtlennek, mert Kisfaludy 1811 őszétől, miután kilépett a hadseregből, 1817 elejéig távol volt Pesttől, a Zách Klárá-t Bécsben írta vagy fejezte be, hogyan juthatott 1815, a Bánk bán első kidolgozása előtt Katonához, akit aligha ismert. Visszatért erre a kérdésre kandidátusi értekezésem opponenseként Nagy Imre, nem zárva ki annak a lehetőségét, hogy a kézirat közvetítő, közös ismerős révén Katona kezébe kerülhetett. Arról, hogy a cenzor a Zách Klárá-t ugyanúgy betiltotta, mint a Bánk bán-t, Katona később, dramaturgiai tanulmányának írása előtt bizonyára tudomást szerzett, azért említette a cenzúra elleni kifakadásában többször együtt Bánkot és Zách Feliciánt.2
1819 végén vagy 1820 elején Katona bírálatot írt Kisfaludy Ilka vagy Nándor-Fehérvár bevétele című „eredeti hazai drámájáról”, amelyet 1819 júniusában mutattak be Pesten a székesfehérvári színészek, s amely augusztusban már nyomtatásban is megjelent. Császár Elemér azt gyanította, hogy bírálatát a Tudományos Gyűjteménybe szánta, de vagy a folyóirat vonakodott közölni tekintettel a dráma nagy sikerére, vagy Katona átallotta „a nyilvánosság előtt megtépdesni ünnepelt költő-társa babérait.”3
Kisfaludy tudta, hogy drámái bírálatra szorulnak. A Bécsben élő Gaal Györgyöt, Esterházy Miklós herceg könyvtárosát, aki azokat németre kezdte fordítani, s akit a dramaturgiában föltétlen tekintélynek tartott, már hozzá intézett első levelében hálájáról biztosította Trattner útján vele közölt bíráló észrevételeiért. „[…] minden tanítást és útbaigazítást hálás szívvel fogadok, s minden olyan érdemi kritikának is, ami az igazságot és a jobbítást célozza, jogosságát elismerem” – írta 1820. febr. 8-án.4 Következő levelében nemcsak feljogosította, hanem kérte is Gaalt, hogy fordítás közben változtasson a szövegein, küszöbölje ki a hibáikat, különösen a túlzott magyarkodást. „Ami darabjaimban a magyaroknak tetszhet, az a külföldieknek gyakorta laposnak és tartalmatlannak tűnhet[…]”5 Március 13-i levelében pedig egyenesen egy Katona bírálatában kifogásolt rész megváltoztatását kérte. A recenzióban ezt olvassuk: „Ilkának egész fájdalma ki volna merítve ezen három szóban: ››Alexis! – megholt – megholt!‹‹ a nagy fájdalom néma[…] Vajha itt Ilka elhallgathatott volna az ő kadenciás búcsúztatójával.”6 Kisfaludy arra kérte Gaalt: „Ha még lehetséges volna legyen szíves az Ilka harmadik felvonásában[…] megrövidíteni Ilka Alexis halála fölötti panaszát.”7 Egy nappal későbbi, ugyancsak Gaalnak írt levelében azonban felháborodva utasította vissza „a még teljesen ismeretlen recenzens” bírálatát: „Egy recenzió jelent meg az Ilkáról, de nem azokat a hibákat rója meg, amelyektől joggal tartottam (bizonysága ez annak, hogy a recenzens sohasem gondolkodott az irodalomnak ezen ágazatáról), hanem olyan hibákat, amelyekről nem is álmodhattam. Pl. azt mondja: ››Micsoda cikornyás érzés az, és az akkori időhöz illetlen, amit Alexis Ilkához szól: Viszonyt érzést nem; – nem szerelmet / Kivánok én tőled – mert érdemetlen / Vagyok mind arra; mélyen érzem/ Nagyságát lelkednek. – De engedj meg / Ha szívem erővel hozzád hajlik, / S egész valómat elragadja. / Nem vétek az, – ha a szegény halandó / A porbul felteként az örök / Világossághoz és imádva / Szemeit az égre veti stb, stb. Mely természet ellen való kifejezések magyar szívhez nem szólnak.‹‹ Tehát ahogy akkor a magyarok nem éreztek, nem éreztek a görögök sem?
Nagyon goromba, és nem érti, mi tetszett ebben a darabban annyira a közönségnek. Asszonyinak nevezi a stílust. – Meg kell azonban vallanom, örömömre szolgált, hogy mindazok, akik csak olvasták ezt a kéziratot, nevetve dobták félre, és hangosan méltatlankodtak. Már többen ajánlkoztak, hogy felelnek a még teljesen ismeretlen recenzensnek, én azonban soha egy sort sem kívánok válaszolni. Érzem, hogy munkáimban nem nemtelen ösztön vezérelt, és amíg öntudatom emel, rekedtségig kiabálhat a rágalmazás és az irigység. Mi a véleménye?”8
Több kérdés is fölmerül itt, amelyekre nem könnyű a válasz.
1. Valóban Katona recenzióját olvasta-e Kisfaludy? Kétséget kelthet, hogy az általa idézett rész hiányzik a csonkán ránk maradt szövegből. Benne lehetett azonban a megsemmisült részben. Hasonló hibáztatást olvashatunk a fönnmaradtban: „Kár, hogy akkor, midőn Alexis maga láttatik magát kinyilatkoztatni akarni, mégis Ilka nógatja őket arra, és Alexis mint egy együgyű azt feleli:
Ilka! Ó csak azt ne kívánd!
De ennél még helytelenebb és inkább a mostani századunk cikornyás románjába illene az a szava:
Nem vétek az, ha a szegény halandó
A porból feltekint az örök
Világossághoz, – – –
A belgrádi vezér fia, egy rab asszonynak! – Ezen piperének ízetlenségét el nem törli még a nyomban következő szép maga megállítása is:
– – – – – – – – Ilka!
Szenvedni tanultam és fogok.”9
Nem tudunk arról, hogy az Ilká-ról más, egykorú bírálat is készült volna. Úgy véljük, az imént idézett részlet is bizonyítja, hogy Kisfaludy a Katonáén háborodott fel.
2. Ilka monológjának rövidítését valóban annak a recenziónak a hatására kérte-e Kisfaludy, amelyet egy napra rá indulatosan elutasított? Nem kifogásolhatta-e ezt a monológot előttünk ismeretlen levelében Gaal is? A március 13-i levélben szó esik egy másik kifogásról is: „monológjaim melankolikus fordulataikban egymáshoz hasonlók s a Carl Moorra emlékeztetnek”. A folytatásban a „kigúnyolhat a kritikus” Katona recenziójára vonatkozhatna, a „mindazonáltal köszönet észrevételeiért” inkább Gaalnak szólhat. Katona csonka recenziójában kifejezetten nincsen szó Schiller Carl Moorjának melankolikus monológjaival való hasonlóságról, a gyakori monológok hibáztatásáról azonban igen, s arról is, hogy a drámában szereplő Gyula egyik megnyilatkozása, monológja „sokat hasonlít Moor Károly éjszakájához.”10 Az utóbbiról ezt is olvashatjuk: „Ez a jelenés az egész játéknak remeke. Oly szép, oly elragadtató, hogy szinte kifeslik a játékból, azt kiáltván: nem ide teremtett engem az én Prometheusom!” Vagyis a Moor Károlyéra emlékeztető monológ nem illik az Ilká-ba, líraisága miatt eleve nem drámába. Természetesen találhatunk magyarázatot arra, hogy Kisfaludy egyet-mást elfogadott abból a bírálatból, amelyet egészében elutasított. Talán azért került egymás utáni két levélbe az elfogadás meg az elutasítás, mert Kisfaludy nem akarta Gaalnak bevallani, hogy tanult is abból, amin felháborodott.
3. Tudta-e Kisfaludy, hogy a recenziót Katona írta? Ismeretlennek és dramaturgiában járatlannak nevezte. Kisfaludy azonban tudhatott a Bánk bán cenzori tilalmáról is, Katona István-jának 1819-i felújításáról, talán más darabjairól is. Lehetséges azonban, hogy álnévvel szignált bírálat került hozzá. Ha mégis Katona neve volt rajta, a sikertelen vetélytárs irigységét érezhette benne. Levélben azért nevezhette ismeretlennek és hozzá nem értőnek, hogy Gaal előtt a jelentéktelenségét hangsúlyozza. Gaal nem olvasta a recenziót, csak azt, amit Kisfaludy idézett belőle. Ennek alapján neki adott igazat. A „magyar szív” említése szerinte inkább egy szolgabíróhoz illett volna, mint egy kritikushoz.11
Pedig Katona nem vetélytársként kívánt fellépni. Azt hihette, hogy Kisfaludy úgy fogadja majd a bírálatát, mint ő Bárány Boldizsárét fogadta a Bánk bán első kidolgozásáról. Bárányét követte Katona recenziójának felépítése, idézett is belőle. Az a dramaturgiai felfogás azonban, amely Katona bírálatából kiolvasható, fölülmúlja Bárányét: benne van a Bánk bán átdolgozása során szerzett tapasztalata is.
4. A recenzió megcsonkult kézirata Kecskeméten a Katona-házban került elő. Az 1850-es évek elején találta meg a kisdiákként Katona József öccsénél lakó Miletz János. 1886-ban adta ki, majd adta el a kecskeméti levéltárnak; a kézirat 1944-ben megsemmisült.12 Kérdés, ez a példány járt-e Pesten kézről kézre, ezt olvasta-e Kisfaludy, ez került-e vissza Katonához, vagy volt másolata is. Ha, mint föltehető, volt, hova lett? Abban sem lehetünk bizonyosak, hogy a Kecskemétre került, meg a Pesten többektől olvasott példány teljesen azonos szöveget tartalmazott.
Kisfaludy szerint többen olvasták Katona recenzióját, többen kívántak felelni rá. Vajon hányan és kik? Nem tudunk róla, hogy a kor irodalmárai közül valaki is említette volna vagy emlékezett volna rá. Az irodalmi világban Katonának a Tudományos Gyűjtemény 1821. áprilisi számában megjelent dramaturgiai tanulmányát (Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?), pontosabban ennek a nemzeti dicsekedést elítélő részét tartották Kisfaludy elleni támadásnak. Megelőzte ezt a „vetélytárssal” való kapcsolatának három ismeretessé vált mozzanata. Az egyik a Bánk bán dedikációja: „Kisfaludi Kisfaludy Károly Úrnak, szíves tisztelete és állandó barátsága jeléűl a szerző m. p.”13 Ez a Bánk bán megjelenése, 1820. november 15-e utánról való. A másik Katona levele Kecskemétről Kisfaludynak 1820. dec. 7-i keltezéssel. A harmadik, személyes megismerkedésük nem sokkal előzhette meg ezt a kettőt. Ismét találgatásra szorulunk: Kisfaludy tudta-e, amikor megismerkedett Katonával, hogy ő írta az Ilka bírálatát. Lehet, hogy nem, s Katona hallgatott róla. De az is lehet, hogy tudta, és sértődése, haragja már lecsitult. Jó ismerői, bátyja is jószívűnek, könnyen békülőnek tartották. Amikor Katonával megismerkedett, korai drámáinál már jobban foglalkoztatta Aurora című almanachjának az előkészítése. Katonától is írásokat kérhetett bele, azért mellékelt a leveléhez verseket. (Megjelent közülül a Vágy Vágyam címmel az Aurora első kötetében.)
Kisfaludy Katona levelére írt válaszáról nem tudunk. Monográfusa, Bánóczi József szerint többnyire válasz nélkül hagyta a hozzá írt leveleket.14 Horváth János szerint talán válaszolt: írhatott a kolozsvári drámapályázat eredményéről, amelyről Katona a Bánk bán Jegyzése szerint nem tudott, a „tudós világ” közönyéről a dráma iránt, az Ilka recenzióját viszonzó bírálatot is küldhetett róla.15 Mindez azonban nem valószínű, sőt az sem, hogy levelének válasz nélkül hagyása ingerelte Katonát Kisfaludy ellen. Kétségtelen, hogy nem hiányzik tanulmányából a sikertelen írónak a sikeres ellen támadó indulata, ennek a gyökere azonban mélyebbre nyúlik.
Nem tudjuk bizonyosan, mikor írta Katona a Tudományos Gyűjteményben megjelent tanulmányát. Horváth János szerint – mint a föntebbiekből kiderül – a levelére kapott válasz után, vagy azután, hogy azt hiába várta, tehát 1820 végén vagy 1821 elején. Waldapfel József szerint azonban még a Bánk bán nyomtatásakor, 1820 nyarán vagy őszén adhatta át Trattnernek.16 Ez a valószínűbb. Katonának ügyészi munkája kezdetén nemigen lehetett ideje tanulmányt írni. A tanulmány utolsó bekezdésének „itt fűzfám alatt” helymeghatározása is nyári időre utal. Az élelméről gondolkodó (még nem gondoskodó!) madárról szóló mondat pedig arra, hogy megérlelődött már benne a kecskeméti állásvállalás szándéka, de még nem valósult meg. A jutalmazásról szóló részt is bizonyára másként írta volna meg a Bánk bán 1820. november 22-i kecskeméti megjutalmazása után. Nem bizonyos, hogy amit a kortársak Kisfaludy elleni támadásként olvastak, s amit ma is úgy olvasunk, kizárólag ellene irányult. „[…] az írónak […] ha dicsőséget akar aratni, nem jóalkotású, hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell írni; – még a szép tettek is elmaradhatnak, elegendő az, ha telitömettetik a darab azoknak dicsekedő emlegetésével. Most hát támadjon egy, aki e mód szerént írjon, már Magyarország mindjárt megtalálta fénikszét; az egész nemzet nevében feláll egy, aki kötelességének tartja (hazája dicsőítésére) a nagy lelket és szép ízlést dobolni, anélkül, hogy még lenne valahol egy csekélyebb valami, mellyel amazt öszvehasonlítva, lehetne nagy-nak és szép-nek mondani. – Visszarezzenti ez az egyszerre való erőszakos fellépése egynek a másikat induló szándékától, mert teljességgel meg lehet győződve, hogy soha el nem tépheti amannak kizáró privilégiumát; és mivel az ember oly gyáva, hogy mindenik előtt szebbnek tetszik önnön tökéletessége, mint azé, akit ily (Deus ex machina) módon maga eleibe hágni szemlél, inkább eláll (a dramaturgiáról szólunk) szándékától, mintsem egy csekélyebbnek vélt mellett második személlyé tétettessen.”18 De vajon a „támadon egy ”, „erőszakos fellépése egynek”, „egy csekélyebbnek vélt mellett” kifejezésekben az egy (én emeltem ki) határozott személyre, Kisfaludy Károlyra vonatkozik-e, nem helyettesíthető-e ezzel: valaki, bárki? A folytatásban ezt olvassuk: „Eléggé balgatag magát megsértettnek érezni, midőn látja, mikép lesz egyik egyszerre magyar O, a másik magyar K, a harmadik magyar C, anélkül, hogy még láthatott volna magyar X, magyar Y, vagy magyar Z-t, kiken amazok a győzedelmet megvévén, őket e polcra az egybevetés (correlatio) emelte volna.” A betűkkel jelölt rangsor azt érzékelteti, hogy az előbbi egy nemcsak egyetlen személyre vonatkozhat. Ez a jelölés eszünkbe juttatja a Bánk bán első kidolgozása Előversengésének végén Katonának ezt a szerény ítéletét saját művéről: „A szép magyar literatura egy / L. s O.-val ismét sokszoroztatott volt”, vagyis a betűk a dramaturgiai tanulmányban azt az igényt fejezik ki, hogy a kritika meg a közízlés érdemük szerint rangsorolja a magyar drámaírókat.19 Katona tehát nem is annyira az érdemtelenül elsőségre jutó írót, mint inkább az igazi értéket felismerni nem képes ízlést s tanulmányának egy másik részében a kritika hiányát hibáztatta.
Kisfaludy, noha természetesen személye elleni támadásként is olvashatta az idézett mondatokat, korai drámáinak megítélésében hamarosan egyetérthetett Katonával: a Tatárok-ról, az Ilká-ról, a Szécsi Máriá-ról az 1820-as évek közepén önmagán gúnyolódó epigrammákat írt és jelentetett meg.20 1826-ban írt Kritikai jegyzetei-ben pedig olyan részleteket találhatunk, amelyeket Katona is írhatott volna: „Hazafiságból valami munkát dicsérni annyi, mint a hazával elhitetni, hogy szebbre, jobbra számot nem tarthat. Vagy oly nyomorult állapotra jutánk, hogy minden magyar nyelven írt apróságért már hálával tartozunk, s ezt toroktátva hirdetni kötelességünk?[…] Mi marad az érdemnek, ha a gyöngét is istenítjük?” „A józan kritika az érdem védője; koszorút oly könnyen nem osztogat, de a tiszta törekedést szerényen megismeri; csak az elbízottra, ki mindent megvet, ki látkörét túlhagyja vagy külön pályát választ, ki büszke erőszakkal a jobbat fitymálva lép fel a mezőre, arra méltó, hogy ostorát emelje. Mely literatúrában ily kritika mély gyökeret verhet, ott nem fog minden hívatlan kevély hánykódással dicsőséget osztogatni s a csendes érdemen packázni.”21
Eltűnődhetünk azon, vajon Katonának és Kisfaludynak nem egymás mellett lett volna-e a helyük. Ha irodalmárok együtt említették őket, hosszú ideig Katona rovására tették. Pápay Sámuel 1821-ben ezt írta Kazinczynak: „[…] csupa kiváncsiságból elolvasám Bánk bánt is a Tudom. Gyűjteményben a dramaturgiáról értekező Katonától, de bosszúsággal vetém el. A cenzúra ezt, úgy hallom, eltiltá, s ez jól esett, ámbár tudom, nem azért tiltatott el, amiért én bosszonkodám. – Kisfaludy Károly szerencsésebb lépéseket tesz dramaturgiánkban[…]”22 A 19 éves Arany Jánost kinevették, amikor a Bánk bán-t Kisfaludy Stibor vajdá-ja elé helyezte.23 A Bánk bán korai méltatójának tartott Garay János abban látta az érdemét, hogy Dugonics András drámái után abban lehet a magyar világot föllelni, Kisfaludy Károly azonban hosszabb pályáján belső erőben szerinte is fölülmúlta Katonát.24 Toldy Ferenc kitartott a mellett a nézete mellett, hogy a Bánk bán elmarad Kisfaludy drámáitól.25 Gyulai Pál pedig, akinek már ezzel ellentétes volt a véleménye, úgy érezte, mentegetőznie kell emiatt: az akadémiai székfoglaló tanulmányát közlő Budapesti Szemle szerkesztőjének, Csengery Antalnak írta: „[…] meg vagyok győződve, hogy cikkem visszatetszést fog szűlni, mert Katonát nem valék képes úgy méltányolni, hogy Kisfaludy Károly tragédiáit ne devalváljam […]”26
Mind a ketten 1830-ban haltak meg: Katona áprilisban, Kisfaludy novemberben. Katonát csak a család és néhány hivatalnoktárs kísérte utolsó útján, Kisfaludyt írótársak és olvasók, tisztelők tömege. Katonáról, a „percegő pennájú fiskálisról” kevesen tudták városában, hogy író is volt, Kisfaludy írótársai hamarosan róla elnevezett irodalmi társaságot hoztak létre, s műveit már a halála utáni évben tíz kötetben adták ki. Katona remekművével megelőzte a korát, Kisfaludy a középszerűt csak ritkán meghaladó alkotásaival képes volt írótársai körében tekintélyt szerezni, az olvasókban érdeklődést ébreszteni. Életműve terjedelemben is, műfaji változatosságban is jóval meghaladja Katonáét. A kortársak róluk kialakult véleményét bizonyára befolyásolta az is, hogy a többnyire komor, szótlan, kapcsolatok kiépítésére nehézkes Katonával szemben Kisfaludyról joggal írhatta Horváth János: „Emberi egyénisége a legkedvesebbek egyike, melyet irodalmunkban ismerünk.”27
ItK – Irodalomtörténeti Közlemények
KJÖM – Katona József összes művei, kiad. Solt Andor, 1959, I-II.
KKVM – Kisfaludy Károly válogatott művei, kiad. Kerényi Ferenc, 1983.
Jegyzetek
1 Rakodczay tanulmánya, vitája Bajzával: ItK 1906, 292–207; 1907, 249–253.
2 KJÖM II. 84–85
3 Császár Elemér, A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig, 1925, 89.
4 KKVM 818. Kisfaludy és Gaal németül leveleztek, a leveleikből való idézetek fordítások.
5 KKVM 820.
6 KJÖM II. 66.
7 KKVM 826.
8 Kisfaludy Károly Minden munkái, kiad. Bánóczi József, 1893, VI. 301–302.
9 KJÖM II. 54–55.
10 KJÖM II. 59. és 61–62.
11 Komáromi Béla, Gaal György levelei Kisfaludy Károlyhoz, ItK 1936, 235.
12 Kiadása: Miletz János, Katona József családja, élete és ismeretlen munkái, 1886, 208–223; a kéziratról: Joós Ferenc, Katona József hátrahagyott kéziratainak históriája, Kiskunság 1958, 10–11. sz. 29–36.
13 In: Toldy Ferenc, Magyar költők élete, 1871, II. 182.
14 Katona levele: KJÖM II. 646; a válasz hiányáról: Bánóczi József, Kisfaludy Károly és munkái, 1883, II. 157.
15 Horváth János, Jegyzetek Bánk bán sorsáról, in: H. J., Tanulmányok, 1956, 232.
16 Waldapfel József, Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből, 1780–1830, 1935, 264.
17 1820 áprilisában Katona sikertelenül pályázott a megürült alügyészi állásra, csak a novemberi tisztújításkor nyerte el.
18 KJÖM II. 79–80.
19 Az 1815-i Előversengésben és a dramaturgiai tanulmányban szereplő betűk hasonló értelmezése található Tóth Dezsőnek, a budapesti Radnóti Miklós Gimnázium tanárának 1971-ben írt tanulmányában. Gépírásos szövegéhez Nagy Miklós közvetítésével jutottam hozzá, tudomásom szerint nem jelent meg.
20 „Ilka” Jambus-e, próza-e vagy micsodás mű? – Dráma pedig szép! / Szép? – Hm! Győz a magyar: s tapsra az ottfen elég. In: KKVM 54.
21 KKVM 794–795, 797.
22 Kazinczy Ferenc levelezése, kiad. Váczy János, XVII. 499.
23 Önéletrajzi levél Gyulai Pálhoz, in: Arany János válogatott prózai munkái, 1968, 993.
24 Garay János, Dramaturgiai füzér, Honművész 1835, 361–363.
25 Toldy Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története, 4. kiadás, 1878, 217. és 220.
26 Gyulai Pál levelezése 1843-tól 1867-ig, kiad. Somogyi Sándor, 1961, 405.
27 Horváth János, Kisfaludy Károly, 1936, 81.
Katona vadásznaplója – a vadásznapló Katonája
1820 novembere igen sikeres hónap volt Katona
József életében. 3-án szülővárosának vicefiskálisává, alügyészévé
választották, 15-én megjelent Kecskemét főbírájának és tanácsának ajánlott Bánk
bánja, 22-én a városi tanács úgy döntött, hogy a szerzőt „a magyar nyelv
pallérozhatására törekedő dicséretes igyekezetiért” száz forint jutalomban
részesíti.1 (Nagy pénz volt az akkor: az alügyész félesztendei fizetésének felelt
meg.)
A jutalmazásról, Kún János főjegyző ez alkalomból a hazai nyelv szeretetéről mondott beszédéről a Tudományos Gyűjtemény is beszámolt, Katona azonban nem vált országosan elismert íróvá. Még ismertté sem. Színpadtól eltiltott drámáját hiába nyomtatta ki Pesten Trattner János Tamás, a könyvet nemigen vásárolták. Trattner 1821 végén állítólag azt panaszolta, hogy a Bánk bánból egy év alatt alig kelt el húsz példány.2 Az irodalmi életben egyre inkább vezető szerepre jutó Kisfaludy Károly, akinek Katona „szíves tisztelete és állandó barátsága jeléül” elküldte drámájának egy példányát, levelére, amelyben azt kérte, „ha hírt hall Bánk bánról”, tudósítsa, nem válaszolt. Talán azért, mert nem hallott róla hírt, talán azért, mert megsértődött. Tudomására juthatott, hogy Katona a szerzője annak a hozzá kézírásban eljutott bírálatnak, amely nagy sikerű drámájának, az Ilkának a hibáira mutatott rá. Az is lehetséges, hogy olvasta Katona ekkorra már elkészült, noha a Tudományos Gyűjteményben csak 1821 áprilisában közölt dramaturgiai tanulmányának a kéziratát is, amelynek a „nemzeti dicsekedéssel” érdemtelenül élre tolakodó írójában magára ismerhetett. Csak egyet közölt Aurorájában Katona hozzá eljuttatott versei közül, a legrövidebbet, annak is megváltoztatva a címét.3
Valószínűnek látszik, hogy kapcsolatot keresett Katona a Kisfaludy Károly vetélytársaként fellépni készülő Kovacsóczy Mihállyal, az általa indított Aspasiára ugyanis Kecskeméten „Tek. Katona József hites Ügyvédő Úrnál” lehetett előfizetni. Az Aspasia azonban első száma után megszűnt.4
Katonának aligha volt lehetősége arra, hogy drámaírói, költői vagy kritikai tevékenységét Kecskeméten, Kecskemétről folytassa. A történetíróit talán inkább. Szülővárosa történetének a honfoglalás előtti szakasza már Pesten elkészült, folytatásához a városi levéltárban kellett volna kutatnia, mivel – mint írta – „egész megírt históriánkban alig leljük fel háromszor Kecskemét nevét”. Erre azonban ideje sem lehetett, engedélyt sem kapott a szabad kutatásra. Ismét őt idézve: „ahol csak a molyoknak szabad járni, hamar felfricskáznák odaütött orromat”.5 Levéltári anyagot használva csak egy rövid tanulmányt készített, Pusztaszerről. A Kecskeméti Pusztákról címmel jelent meg a Tudományos Gyűjtemény 1823. évi áprilisi számában.
E tanulmány bevezető részében így aposztrofálta magát: „a hírnek sereghajtó barátja”. Kesernyés feladása ez az írói hírnév utáni törekvésnek. Maradt számára a vadásznapló.
Ahhoz azonban, hogy a vadásztársaság jegyzőjévé válasszák, a takácsmester fiának be kellett illeszkednie a város úri társaságába. 1824-ben túl volt már azon, hogy a főbíró leánya visszautasította a közeledését, túl azon is, hogy írásba foglalta a kecskeméti szegény nép panaszát a magisztrátus ellen.6 Ez év februárjában ügyésztársaival, Csányi János fő- és Sárközy Sándor tb. ügyésszel együtt a nagy siker miatt megismételt farsangi bált rendezett. Márciusban álarcos bálra került sor, jelmezeket többeknek Katona szerzett Pestről, így például Csányi Jánosnak.7 Egy leánynak is, Banó Krisztinának, akinek a neve megtalálható a Katonának (is) tulajdonított Kiáltó-Szó A' Ketskeméti Szűzek és Leányokhoz című verses szatírában. Az abban szereplő 32 leány közül 20-nak a családneve előfordul a vadásznaplóban is. Ugyanazt az úri társaságot mutatja be a két mű. Emlékezések szerint Katona nemcsak vadászott, hanem részt vett előkelő lányos házakban tartott mulatozásokban is.8 Arra azonban jó oka volt, hogy a szatírán – ha valóban ő írta – ne tüntesse fel a nevét: egyik-másik leány viselkedését ugyanis a tréfálkozáson jóval túlmenő módon pellengérezte ki.9
Rátérve most már a vadásznaplóra, első megállapításunk az lehet, hogy tartalma szerint napló ugyan, de címe és megformálása szerint protocollum, jegyzőkönyv. Teljes címe a következő:
A jutalmazásról, Kún János főjegyző ez alkalomból a hazai nyelv szeretetéről mondott beszédéről a Tudományos Gyűjtemény is beszámolt, Katona azonban nem vált országosan elismert íróvá. Még ismertté sem. Színpadtól eltiltott drámáját hiába nyomtatta ki Pesten Trattner János Tamás, a könyvet nemigen vásárolták. Trattner 1821 végén állítólag azt panaszolta, hogy a Bánk bánból egy év alatt alig kelt el húsz példány.2 Az irodalmi életben egyre inkább vezető szerepre jutó Kisfaludy Károly, akinek Katona „szíves tisztelete és állandó barátsága jeléül” elküldte drámájának egy példányát, levelére, amelyben azt kérte, „ha hírt hall Bánk bánról”, tudósítsa, nem válaszolt. Talán azért, mert nem hallott róla hírt, talán azért, mert megsértődött. Tudomására juthatott, hogy Katona a szerzője annak a hozzá kézírásban eljutott bírálatnak, amely nagy sikerű drámájának, az Ilkának a hibáira mutatott rá. Az is lehetséges, hogy olvasta Katona ekkorra már elkészült, noha a Tudományos Gyűjteményben csak 1821 áprilisában közölt dramaturgiai tanulmányának a kéziratát is, amelynek a „nemzeti dicsekedéssel” érdemtelenül élre tolakodó írójában magára ismerhetett. Csak egyet közölt Aurorájában Katona hozzá eljuttatott versei közül, a legrövidebbet, annak is megváltoztatva a címét.3
Valószínűnek látszik, hogy kapcsolatot keresett Katona a Kisfaludy Károly vetélytársaként fellépni készülő Kovacsóczy Mihállyal, az általa indított Aspasiára ugyanis Kecskeméten „Tek. Katona József hites Ügyvédő Úrnál” lehetett előfizetni. Az Aspasia azonban első száma után megszűnt.4
Katonának aligha volt lehetősége arra, hogy drámaírói, költői vagy kritikai tevékenységét Kecskeméten, Kecskemétről folytassa. A történetíróit talán inkább. Szülővárosa történetének a honfoglalás előtti szakasza már Pesten elkészült, folytatásához a városi levéltárban kellett volna kutatnia, mivel – mint írta – „egész megírt históriánkban alig leljük fel háromszor Kecskemét nevét”. Erre azonban ideje sem lehetett, engedélyt sem kapott a szabad kutatásra. Ismét őt idézve: „ahol csak a molyoknak szabad járni, hamar felfricskáznák odaütött orromat”.5 Levéltári anyagot használva csak egy rövid tanulmányt készített, Pusztaszerről. A Kecskeméti Pusztákról címmel jelent meg a Tudományos Gyűjtemény 1823. évi áprilisi számában.
E tanulmány bevezető részében így aposztrofálta magát: „a hírnek sereghajtó barátja”. Kesernyés feladása ez az írói hírnév utáni törekvésnek. Maradt számára a vadásznapló.
Ahhoz azonban, hogy a vadásztársaság jegyzőjévé válasszák, a takácsmester fiának be kellett illeszkednie a város úri társaságába. 1824-ben túl volt már azon, hogy a főbíró leánya visszautasította a közeledését, túl azon is, hogy írásba foglalta a kecskeméti szegény nép panaszát a magisztrátus ellen.6 Ez év februárjában ügyésztársaival, Csányi János fő- és Sárközy Sándor tb. ügyésszel együtt a nagy siker miatt megismételt farsangi bált rendezett. Márciusban álarcos bálra került sor, jelmezeket többeknek Katona szerzett Pestről, így például Csányi Jánosnak.7 Egy leánynak is, Banó Krisztinának, akinek a neve megtalálható a Katonának (is) tulajdonított Kiáltó-Szó A' Ketskeméti Szűzek és Leányokhoz című verses szatírában. Az abban szereplő 32 leány közül 20-nak a családneve előfordul a vadásznaplóban is. Ugyanazt az úri társaságot mutatja be a két mű. Emlékezések szerint Katona nemcsak vadászott, hanem részt vett előkelő lányos házakban tartott mulatozásokban is.8 Arra azonban jó oka volt, hogy a szatírán – ha valóban ő írta – ne tüntesse fel a nevét: egyik-másik leány viselkedését ugyanis a tréfálkozáson jóval túlmenő módon pellengérezte ki.9
Rátérve most már a vadásznaplóra, első megállapításunk az lehet, hogy tartalma szerint napló ugyan, de címe és megformálása szerint protocollum, jegyzőkönyv. Teljes címe a következő:
A'
Vacsi Vadászi Társaság'
csötörtökölhetetlen
Protocolluma
mellyben
találtatnak a Vadászi Társaság'
Kezdete
Folyta
és
mind azon nevezetes Vadászoknak
kik ebbe bele írattattak jeles tetteik,
sőtt még a neveik is; és hogy hány
Nyúl fog elpusztúlni, annak jövendő-
ben való Feljegyzése és módja.
Hihetetlen Forrásokból
öszve szedte
A Társaság Notáriussa.
1824-ben
a Vadászi Társaság' tudja a Guta
hanyadik esztendejében.
Vacsi Vadászi Társaság'
csötörtökölhetetlen
Protocolluma
mellyben
találtatnak a Vadászi Társaság'
Kezdete
Folyta
és
mind azon nevezetes Vadászoknak
kik ebbe bele írattattak jeles tetteik,
sőtt még a neveik is; és hogy hány
Nyúl fog elpusztúlni, annak jövendő-
ben való Feljegyzése és módja.
Hihetetlen Forrásokból
öszve szedte
A Társaság Notáriussa.
1824-ben
a Vadászi Társaság' tudja a Guta
hanyadik esztendejében.
Nemcsak korabeli cikornyás címek paródiája ez,
hanem tréfálkozik egyes szavaival, kifejezéseivel is. Kettőt kiemelve:
„csötörtökölhetetlen”, ellentétben a gyakran csődöt mondó vadászpuskákkal,
forrásai pedig „hihetetlenek”, mint a vadászok dicsekvései. A szövegben10 azután
visszájukra fordulnak ezek: „Szörnyű munka” a jegyzőnek „nem csötörtökölni,
mikor ő mindent nem láthat, világszerte pedig tudva van, hogy egy Vadász is a maga
vadászi tettét, ha agyon vernék se hozná elé”.
A naplónak, vagyis a jegyzőkönyvnek három jól elkülöníthető része van. A vadászság őstörténetét bemutató első rész történelmi, művelődéstörténeti értekezések paródiája. A vadászattal kapcsolatba hozható bibliai és mitológiai nevekkel bizonyítja, hogy a Vadászi Társaság „minden Respublicáknál elsőbb, minden Birodalmaknál régibb”. Vadász Ország nagyságát pedig azzal érzékelteti, hogy benne a világ nemzetei társulnak egymással: valódiak és kitaláltak, például „a Szeretsen a Lilipútival”, ellenségesek, például „a Török a Göröggel”, egymástól távol esők, például „a Magyar a Jamajkaival”, de még állatok is belépnek ebbe a szövetségbe, így társul „a Frantzia a Majommal”.
A második, a legterjedelmesebb rész foglalkozik a vacsi vadásztársaság viselt dolgaival, előbb röviden a múltjával, majd részletesen 1824 és 1829 közötti jelenével. Harmadik résznek tekinthető A Vadászi Esküvés Formája a kézirat végén, üresen maradt lapok után.
Fokozza a tréfás hangot a korabeli jegyzőkönyvek latin formuláinak a használata. Például: „Datum in congregatione nostra Vadászica die 30 Decembris 824 Vacsini celebrata” (vagyis: kelt Vacson 824 december 30-án tartott vadászi összejövetelünkön). Majd „Errata. Corrige” hívja fel a figyelmet arra, hogy a Datum helyére Ablatum ('eltűnt') írandó. Csodálatos esemény elbeszélése követi ezt. A jegyzőkönyv „nyúltáblája” a postasípot brahmin követ jelzésének vélve megelevenedett, megszökött. Csak miután kiderült, hogy nem utazott errefelé vadakat védő brahmin, baktatott vissza az archívumba.
A vadásztársak jellemzését állandó jelzőjükké vált cselekedetükkel a társaság tagjai bizonyára jobban élvezték, mint a kései olvasó. Néhány ilyen azonban megnevettethet bennünket is. Például:
„A maga lőtt Nyúlját, ha már éppen Kutyáitól el nem veheti, azoknak önként oda adó – Fórián György.”
„A két csővel két vadat önnön maga csodálkozására ledurrantó – Tóth Antal.”
„A vadat csalhatatlanul megtaláló, de ritkán ölő Fegyverű – Vég Péter.”
A benne található nevek miatt várostörténeti forrásként is használható a protocollum, az említett személyek ugyanis, mint a szöveg kritikai kiadásának a jegyzete tanúsítja, az 1820-as években Kecskemét tekintélyes tisztviselői és birtokosai voltak. Katona életének kutatói számára azonban fontosabb kérdés, mi olvasható ki ebből a műből arról, hogy a szerzője hogyan érezte magát vadásztársai között.
Elsőként az, hogy egyenrangúként tréfálkozott a város előkelői közé tartozó társaival. Megtoldva néhánnyal a már idézett jellemzéseket:
„A vad-szagot messziről megérző, 's mind a két Csőjét egyszerre elsütögető” – olvassuk főnökéről, Csányi Jánosról;
„A Puskája végére botlott Farkasnak véletlen agyon lövője, 's Felelet helyett tsak nagy Srétjeit mutogató” az a Deák János, aki Katona előtt volt alügyész, majd hamarosan al-, s nemsokára főjegyzővé lépett elő.
Kún János főjegyzőt pedig, aki a már említett beszédet mondta a Bánk bán megjutalmazásakor, „Kutyarókát lövő Orátor”-ként mutatta be, emlékeztetve arra, hogy „róka képében rövid farkú Kutyát lőtt”.
Hasonlóan tréfálkozott a társaság többi tagjának a rovására is.
Saját magát öniróniával mutatta be. „Sőtt még az is megtörtént, hogy Nyúlat lőtt a Vadászi Társaságnak megjózanodott Tarisznyájú Nótáriussa – Katona Jósef” – olvassuk az 1824. évi jegyzőkönyvben, 1826 januárjában pedig már azt, hogy a nótárius resignált, lemondott, resignatióját azonban nem fogadták el, sőt meghagyták neki, hogy a protocollum hiátusait, „tátottságait” pótolja, továbbá azt is, „hogy Hívatalát tovább is viselni tartozik, ha akarja”. Ez évben újra „megjózanodott Tarisznyájú” a jelzője. Talán úgy érthetjük ezt, hogy nem volt bővében az anyagi javaknak.
A róla szóló következő bejegyzés: „1828-ba két Karátson közt (ez is hazugság) a Notarius betegen ment ki, és Ember majd hamarébb halt mint vad.” A „két Karátson közt” a nyugati meg a keleti egyház ünnepe közti időt jelölheti (gazdag és tekintélyes görög kereskedők az 1820-as években építtették kecskeméti templomukat), nem tudjuk azonban, mire vonatkozik a zárójelbe tett „ez is hazugság”. Talán arra, hogy a jegyző nem vállalja már, hamisnak minősíti a protocollum tréfáit. Ezt valószínűsíti a napló (a jegyzőkönyv) zárómondata az 1829. jan. 15-i bejegyzés végén: „Ennek megtételével tisztelettel jelentetik, hogy a szerentsétlen Tarisznyájú Notarius a Társaságnak minden Kincseivel elszökött, és többé nintsen, hagyván maga után egy megszomorodott, és több siránkozó – Semmit.” A tarisznya tehát kiürült, a nótárius nem lemondott, hanem elszökött, vagyis kivált a társaságból, a kincs pedig, amelyet magával vitt, talán a korábbi évek tréfálkozása. Aki ezt írta, mintha a halálára készülne. Alig többet kellett rá várnia egy esztendőnél.
(Megtévesztheti az olvasót a kiadásokban az idézett mondat után következő vidám hangulatú, tréfás vadászeskü. Ez azonban korábban került – üresen hagyott lapok után – a kézírásos kötet végére.)
Katona elkomorodásának okát hiába keressük a vadásznaplóban. Nem tételezhetjük fel, hogy vadásztársai sértették meg. Az élete került válságba. Csak találgathatjuk, hogy miért. Nyomaszthatta az a sok emberi nyomorúság, amellyel ügyészként találkozott.11 Zokon eshetett neki, hogy színházépítési tervét elutasították, éppen abban az évben, amikor egy Kecskeméten szereplő társulat színre vitte néhány korábbi darabját.12 Reá nehezedett családja: szülei, testvérei támogatásának a terhe.13 Lehet, hogy szerelmi csalódás is érte: nem tudjuk, ki lehetett az a leány vagy asszony, akire a gyűrűjét hagyta, aki azonban visszautasította a hagyatékát.14 Utolsó évét, éveit jellemezhették a hallgatagságáról meg társaságbeli félszeg viselkedéséről tanúskodó emlékezések.15
Első kiadója, Hajnóczy István, a vadásznaplónak a tréfás hangját említette. Azt emelte ki a kiadást ismertetve Hegedüs Zoltán és Kárpáti Aurél is, az utóbbi azonban, mintegy negyedszázaddal később, Katonáról írott életrajzi regényének A vacsi vadászat című fejezetét már a nótárius elkomorodásával zárta. Zilahi Kiss Béla, aki még kiadása előtt olvasta a kéziratot, szatirikus modorára figyelt fel, abban pedig, hogy vadásztársai jegyzőjükké választották az írót, „kegyetlen, bár nem tudatos gúnyt” érzett. Komáromi Jánosnak a vadásznaplót követő Örök bú című elbeszélésében Katona nem vidám cimbora, hanem a tréfát csak erőltető, szívesebben félrehúzódó, csalódott ember. Waldapfel József monográfiájának a vadásznaplóról szóló részében kiemeli a vadászság őstörténetének komoly értekezéseket parodizáló bemutatását meg a „nyúltábla” megelevenedésének szellemes elképzelését. A mű egészéről azonban így ítél: „Szűk körnek szóló s alkotó szellemét olcsó tréfálkozásban elsziporkáztató vadásznaplója fájdalmas, de nem érdektelen emléke a szellem haldoklásának, fájdalmas abban is, ami igazi írói tehetség megnyilvánulása e mindenáron szellemeskedő, egy mulató társaságot kielégíteni törekvő írásban.”16
Ehhez, azt hiszem, csak azt tehetjük hozzá, hogy az alkotó szellem elsziporkáztatása mögött egy mind reményvesztettebbé váló emberi élet fájdalma áll: a vadásznapló zárómondata már nem tréfa, hanem vallomás, líra. Az itteni „Semmi”-hez Katona verseiben találhatunk párhuzamokat:
„Múlt és Jövő csak Semmi” (Idő)
„látom, hogy ez mind – Semmi” (A Képzet)
Idézhetjük a Bánk bánt is, Bánk szavait az ötödik szakasz végéről:
„vég-semmiség az én itéletem”.
A naplónak, vagyis a jegyzőkönyvnek három jól elkülöníthető része van. A vadászság őstörténetét bemutató első rész történelmi, művelődéstörténeti értekezések paródiája. A vadászattal kapcsolatba hozható bibliai és mitológiai nevekkel bizonyítja, hogy a Vadászi Társaság „minden Respublicáknál elsőbb, minden Birodalmaknál régibb”. Vadász Ország nagyságát pedig azzal érzékelteti, hogy benne a világ nemzetei társulnak egymással: valódiak és kitaláltak, például „a Szeretsen a Lilipútival”, ellenségesek, például „a Török a Göröggel”, egymástól távol esők, például „a Magyar a Jamajkaival”, de még állatok is belépnek ebbe a szövetségbe, így társul „a Frantzia a Majommal”.
A második, a legterjedelmesebb rész foglalkozik a vacsi vadásztársaság viselt dolgaival, előbb röviden a múltjával, majd részletesen 1824 és 1829 közötti jelenével. Harmadik résznek tekinthető A Vadászi Esküvés Formája a kézirat végén, üresen maradt lapok után.
Fokozza a tréfás hangot a korabeli jegyzőkönyvek latin formuláinak a használata. Például: „Datum in congregatione nostra Vadászica die 30 Decembris 824 Vacsini celebrata” (vagyis: kelt Vacson 824 december 30-án tartott vadászi összejövetelünkön). Majd „Errata. Corrige” hívja fel a figyelmet arra, hogy a Datum helyére Ablatum ('eltűnt') írandó. Csodálatos esemény elbeszélése követi ezt. A jegyzőkönyv „nyúltáblája” a postasípot brahmin követ jelzésének vélve megelevenedett, megszökött. Csak miután kiderült, hogy nem utazott errefelé vadakat védő brahmin, baktatott vissza az archívumba.
A vadásztársak jellemzését állandó jelzőjükké vált cselekedetükkel a társaság tagjai bizonyára jobban élvezték, mint a kései olvasó. Néhány ilyen azonban megnevettethet bennünket is. Például:
„A maga lőtt Nyúlját, ha már éppen Kutyáitól el nem veheti, azoknak önként oda adó – Fórián György.”
„A két csővel két vadat önnön maga csodálkozására ledurrantó – Tóth Antal.”
„A vadat csalhatatlanul megtaláló, de ritkán ölő Fegyverű – Vég Péter.”
A benne található nevek miatt várostörténeti forrásként is használható a protocollum, az említett személyek ugyanis, mint a szöveg kritikai kiadásának a jegyzete tanúsítja, az 1820-as években Kecskemét tekintélyes tisztviselői és birtokosai voltak. Katona életének kutatói számára azonban fontosabb kérdés, mi olvasható ki ebből a műből arról, hogy a szerzője hogyan érezte magát vadásztársai között.
Elsőként az, hogy egyenrangúként tréfálkozott a város előkelői közé tartozó társaival. Megtoldva néhánnyal a már idézett jellemzéseket:
„A vad-szagot messziről megérző, 's mind a két Csőjét egyszerre elsütögető” – olvassuk főnökéről, Csányi Jánosról;
„A Puskája végére botlott Farkasnak véletlen agyon lövője, 's Felelet helyett tsak nagy Srétjeit mutogató” az a Deák János, aki Katona előtt volt alügyész, majd hamarosan al-, s nemsokára főjegyzővé lépett elő.
Kún János főjegyzőt pedig, aki a már említett beszédet mondta a Bánk bán megjutalmazásakor, „Kutyarókát lövő Orátor”-ként mutatta be, emlékeztetve arra, hogy „róka képében rövid farkú Kutyát lőtt”.
Hasonlóan tréfálkozott a társaság többi tagjának a rovására is.
Saját magát öniróniával mutatta be. „Sőtt még az is megtörtént, hogy Nyúlat lőtt a Vadászi Társaságnak megjózanodott Tarisznyájú Nótáriussa – Katona Jósef” – olvassuk az 1824. évi jegyzőkönyvben, 1826 januárjában pedig már azt, hogy a nótárius resignált, lemondott, resignatióját azonban nem fogadták el, sőt meghagyták neki, hogy a protocollum hiátusait, „tátottságait” pótolja, továbbá azt is, „hogy Hívatalát tovább is viselni tartozik, ha akarja”. Ez évben újra „megjózanodott Tarisznyájú” a jelzője. Talán úgy érthetjük ezt, hogy nem volt bővében az anyagi javaknak.
A róla szóló következő bejegyzés: „1828-ba két Karátson közt (ez is hazugság) a Notarius betegen ment ki, és Ember majd hamarébb halt mint vad.” A „két Karátson közt” a nyugati meg a keleti egyház ünnepe közti időt jelölheti (gazdag és tekintélyes görög kereskedők az 1820-as években építtették kecskeméti templomukat), nem tudjuk azonban, mire vonatkozik a zárójelbe tett „ez is hazugság”. Talán arra, hogy a jegyző nem vállalja már, hamisnak minősíti a protocollum tréfáit. Ezt valószínűsíti a napló (a jegyzőkönyv) zárómondata az 1829. jan. 15-i bejegyzés végén: „Ennek megtételével tisztelettel jelentetik, hogy a szerentsétlen Tarisznyájú Notarius a Társaságnak minden Kincseivel elszökött, és többé nintsen, hagyván maga után egy megszomorodott, és több siránkozó – Semmit.” A tarisznya tehát kiürült, a nótárius nem lemondott, hanem elszökött, vagyis kivált a társaságból, a kincs pedig, amelyet magával vitt, talán a korábbi évek tréfálkozása. Aki ezt írta, mintha a halálára készülne. Alig többet kellett rá várnia egy esztendőnél.
(Megtévesztheti az olvasót a kiadásokban az idézett mondat után következő vidám hangulatú, tréfás vadászeskü. Ez azonban korábban került – üresen hagyott lapok után – a kézírásos kötet végére.)
Katona elkomorodásának okát hiába keressük a vadásznaplóban. Nem tételezhetjük fel, hogy vadásztársai sértették meg. Az élete került válságba. Csak találgathatjuk, hogy miért. Nyomaszthatta az a sok emberi nyomorúság, amellyel ügyészként találkozott.11 Zokon eshetett neki, hogy színházépítési tervét elutasították, éppen abban az évben, amikor egy Kecskeméten szereplő társulat színre vitte néhány korábbi darabját.12 Reá nehezedett családja: szülei, testvérei támogatásának a terhe.13 Lehet, hogy szerelmi csalódás is érte: nem tudjuk, ki lehetett az a leány vagy asszony, akire a gyűrűjét hagyta, aki azonban visszautasította a hagyatékát.14 Utolsó évét, éveit jellemezhették a hallgatagságáról meg társaságbeli félszeg viselkedéséről tanúskodó emlékezések.15
Első kiadója, Hajnóczy István, a vadásznaplónak a tréfás hangját említette. Azt emelte ki a kiadást ismertetve Hegedüs Zoltán és Kárpáti Aurél is, az utóbbi azonban, mintegy negyedszázaddal később, Katonáról írott életrajzi regényének A vacsi vadászat című fejezetét már a nótárius elkomorodásával zárta. Zilahi Kiss Béla, aki még kiadása előtt olvasta a kéziratot, szatirikus modorára figyelt fel, abban pedig, hogy vadásztársai jegyzőjükké választották az írót, „kegyetlen, bár nem tudatos gúnyt” érzett. Komáromi Jánosnak a vadásznaplót követő Örök bú című elbeszélésében Katona nem vidám cimbora, hanem a tréfát csak erőltető, szívesebben félrehúzódó, csalódott ember. Waldapfel József monográfiájának a vadásznaplóról szóló részében kiemeli a vadászság őstörténetének komoly értekezéseket parodizáló bemutatását meg a „nyúltábla” megelevenedésének szellemes elképzelését. A mű egészéről azonban így ítél: „Szűk körnek szóló s alkotó szellemét olcsó tréfálkozásban elsziporkáztató vadásznaplója fájdalmas, de nem érdektelen emléke a szellem haldoklásának, fájdalmas abban is, ami igazi írói tehetség megnyilvánulása e mindenáron szellemeskedő, egy mulató társaságot kielégíteni törekvő írásban.”16
Ehhez, azt hiszem, csak azt tehetjük hozzá, hogy az alkotó szellem elsziporkáztatása mögött egy mind reményvesztettebbé váló emberi élet fájdalma áll: a vadásznapló zárómondata már nem tréfa, hanem vallomás, líra. Az itteni „Semmi”-hez Katona verseiben találhatunk párhuzamokat:
„Múlt és Jövő csak Semmi” (Idő)
„látom, hogy ez mind – Semmi” (A Képzet)
Idézhetjük a Bánk bánt is, Bánk szavait az ötödik szakasz végéről:
„vég-semmiség az én itéletem”.
Jegyzetek
A műveket megjelenési évükkel jelöltem:
1883 – GYULAI Pál: Katona József és Bánk bánja
1926 – HAJNÓCZY Iván: Katona József Kecskeméten
1930 – CSÁNYI János: Katona József, in: Katona Emlékkönyv
1935 – HORNYIK János: Adomák Katona József életéből, in: Emlékkönyv Hornyik János halálának félszázados évfordulója alkalmából.
1959 – Katona József összes művei
1979 – JOÓS Ferenc: Katona József hivatali irataiból, in: Cumania VI.
1983 – KATONA József: Bánk bán. (Kritikai kiadás.)
2001 – KATONA József: Versek, tanulmányok, egyéb írások. (Kritikai kiadás.)
1 1983: 514; 2001: 224.
2 1983: 515.
3 2001: 90, 225.
4 2001: 226.
5 1959: II. 454, 439.
6 2001: 111–112, 245–247.
7 2001: 226.
8 1926: 40–41.
9 2001: 153–163, 259–265.
10 2001: 92–101. A szövegből vett idézetek – előfordulások sorrendjében – a következő sorok ban találhatók: 97–99, 5–6, 63–67, 170–171, 183–184, 133–135, 154–155, 157–158, 126–127, 128–130, 140–141, 102, 159–161, 212–215, 241, 296–297, 320–323.
11 1979: 87–118.
12 2001: 102–104, 232–234.
13 1926: 32.
14 1883: 175–176.
15 1930: 20; 1935: 127–129.
16 2001: 230–231.
A VALLÁS KATONA
JÓZSEF MŰVEIBEN
A 18. században az európai tudósok,
filozófusok, írók jelentős része elszakadt a hagyományos vallástól. Elmélyült
az ellentét az egyházak tanítása meg a tudomány eredményei között. Jobban
megismerve távoli földrészek népeit, fölmerült a kérdés: kárhozat várja-e
azokat, akik nem ismerték meg Krisztus tanítását. Tudomásul kellett venniük,
hogy a kereszténységen kívül rekedt vagy azt elutasító népeknek is van
vallásuk: a maguk módján ők is egy túlvilági lényhez igyekeznek közeledni.
Létrehozta és erősítette ez azt a meggyőződést, hogy Istenhez nem egyetlen út
vezet. Elősegítette ez a toleranciát nemcsak a kereszténységet megosztó
felekezetek között, hanem azok iránt is, akik másként keresik az Istent.
Hozzájárult a valláshoz való viszony megváltozásához – éspedig nemcsak
értelmiségi körökben – a szinte a lázadásig menő elégedetlenség azzal, hogy az
egyház sok helyütt a világi hatalom, az elnyomó rendszer legfőbb támasza.
Vezethetett mindez a hittől való elszakadásra, a vallással szemben való
közömbösségre vagy épp az ellene fordulásra is, de vezethetett a felekezeti
keretekben el ne férő, dogmákat és szertartásokat nem igénylő vagy elutasító
hithez is. Nagy hatású megfogalmazása volt ez utóbbinak A savoyai vikárius
hitvallása Rousseau Émile című művében.
Katona hagyományos hitű és hitét egyházi
előírások szerint gyakorló katolikus családban született. Piarista iskoláiban
azonban megérinthette az új, főként a természettudományok eredményeit elfogadó
vallásosság. Az egyházias történelemszemlélettel való szakítással is
találkozhatott: szegedi történelemtanára, Salamon József Vazul helytelenítette
a középkori egyházban a külsőséges kultusz terjedését, elismerte Wyclif és Husz
kezdeti törekvésének jogosságát, sőt azt is, hogy a reformáció szellemi téren
nagy fejlődést indított el.1
Katona korai drámáiban (fordítások,
átdolgozások) a hagyományos vallásosság megnyilatkozásaival találkozhatunk. A
Mombelli grófok főszereplője például térdre borulva kéri Istent, hogy
szabadítsa meg elrabolt gyermekeit, s meghallgatást talál.2
A Monostori Veronkában a könnyelműségből
vétkező, feleségét megcsaló Szellőrinci Lóránt így fohászkodik: „Ó Ura a
történetnek, tedd jövendővé az elmult időket, hogy ismét mint ártatlan ifjú úgy
csókolhassam születésemnek szent földjét.” Meghallgatásra talál ez az ima is. A
jóságos idős gvárdián ebben a drámában mintegy az isteni irgalom közvetítője,
aki nemcsak a bűnét megbánó megtévedt ifjúban, hanem a halála óráján is
átkozódó vad Alpári Farkasban is meglátja a jóságnak a magvát.3 A Luca székében
a valláshoz társuló népi hiedelem hamissága bebizonyosodik ugyan, mégis
eszközül szolgál ez az igazság kiderítésére, a gaztett leleplezésére.
Az isteni jóság, kegyelem föltétlen
érvényesülésével, az egyház tanításainak kétségen kívüli hitelességével,
társadalmi szerepének igazságosságával szemben történelmi tanulmányai
támasztottak kétséget Katonában. Bíró Ferenc tudatosította, hogy a drámáiban
megmutatkozó történelemszemlélet a szülővárosa és környéke múltja iránt már
gyermekkorában támadt érdeklődésében gyökerezik.4 Szabados Kecskemét...
történetei Előbeszédében a harmadik szakasz tárgyait felsorolva elsőnek a
vallást említette Katona, de mintegy eleve számítva arra, hogy teljes
nyíltsággal nem írhat róla, hozzátette: „Itt mindazt, ami isteni vagy felsőbb,
odahagyjuk tisztelettel az isteni titkok Gondviselőjének, és a felsőbbségnek:
mi ezen dolgoknak is csak a puszta viszontagságaival bíbelődünk.”5 Óvatossága
nem bizonyult elegendőnek. Kecskemét történetének apja által kiadott kötetébe
nem került bele a költözött jászokén kívül a Duna–Tisza közén a 4. század vége
óta megfordult népek vallásának ismertetése, elmaradt a kereszténység
eredetének, 10. századig tartó történetének, a magyaroknál való
meghonosodásának az elmondása is. Ezeknek a fejezeteknek a nagyobb részét
Miletz János adta ki 1886-ban a Katona-házban talált kéziratokból.6 Az ő
kiadásából is hiányzik azonban A Krisztus halála című fejezet, továbbá a
magyarok keresztes hadjáratáról szóló rész három utolsó bekezdése és (jó okkal)
a keresztesek (kurucok) későbbi esküszövege. Ezek a Miletz kiadásából is
hiányzó részek id. Katona József Kolozsvárra került másolatában maradtak fenn,
s nyomtatásban Katona József történelmi műveinek 2005-ben megjelent kritikai
kiadásában olvashatók.
Id. Katona 1834-ben megjelent kiadásában
közreműködött, talán cenzorként, Bálint Antal piarista. Az ebből kihagyott
fejezetekben ilyeneket olvashatunk:
A hunok közé „Attila alatt (anno 440) a
kereszténység is becsúszott; mert ő nem sokat gondolt azzal, akármit higgyenek
is alattvalói, csak békés és jó emberek legyenek s jó hazafiak. De midőn a
kereszténység itt is fölül akart kerülni, és végre Buda öccse által pártütést
csináltak (449), vége lett az egész igyekezetüknek, és csak az jöhetett be
Hunniába, aki köntösével együtt a bőrét a fülére akarta huzatni”.7
A gepidákról szólva ismerteti Katona az
arianusok hitét, kiemelve, hogy szerintük „csak a Szentírás az igazság, és a
szent hagyományok vagy tradíciók elvetni valók, mivel ebben csak a papok
nyerészkedése fundálódik”.8
Az avarokról szóló fejezetben – Voltaire
törökökről való kedvező véleményére is kitérve – idézi a kán szavait a bizánci
császár követéhez: „Nem tudtuk mi azt, hogy miképpen kelljen hitszegővé lenni,
ha ti nem lettetek volna mesterünk, tanítónk a hitetlenségben.”9
A magyarok keresztény hitre térését ezekkel
a mondatokkal zárja: „Hála Istennek, a mi lakosaink már most mind keresztények;
nem rohannak többé ki békés szomszédjaikra, hogy azokat kifosszák, és egy anya
sem sír többé elrabolt gyermekéért. De ehelyett már most önnönmagokat
marcangolják, kikelnek egymás ellen a magyarok, és midőn száz és nehány
esztendők alatt nyoma sem volt az egyenetlenkedésnek, most majd minden
ötödikben pártot ütnek. A régieket azzal mentegetjük, hogy pogányok, csavargók
vagy vadak voltak. De mivel mentsük ezeket, akik keresztények?”10
A kolozsvári kéziratot követő kritikai
kiadásban e mondat után még ez áll: „Keresztények! Mi légyen a Kereszténység?
nyilván tudja már a világ, szükségtelen azt fejtegetni.”11
A kereszténység első évezredében az erkölcs
hanyatlását észlelte Katona. A III. században „megszűnt az egyenlőség”, „az úr
szégyenlette a szegényt atyafiának nevezni”; a IV. század „már rangban látja a
papokat”, „már feszeskednek, úgyhogy egy buzgó püspök így kiált fel: »Régen
fapoharak voltak az úrvacsoráján, de arany papok – most aranypoharak vannak, de
fa papok«”; a VI. században Phokasz bizánci császár azért ismeri el Bonifáciust
pápának, mert a konstantinápolyi pátriárka gyilkosság miatt kiátkozta; a VII.
században „Veszekednek a pápák. Theodor pápa a felszentelt borból öntött
tentája közé, midőn Piusnak kitiltását aláírta”. „Kezdődik az a tanítás, mely
azután annyi egyenetlenkedésnek és vérontásnak forrása lett, hogy az ostya
Krisztusnak valóságos teste és vére”; Konstantinápolyban 756-ban átok alá vetik
a képek tiszteletét, 30 év múlva Iréne császárné érvénytelenítteti az átkot, s
ezt ellenző fiát megvakíttatja.12 Ezek és hasonlók után ironikusnak látszik az
a megjegyzés, hogy „A kereszténység egész pompájában volt már”, amikor a
magyarok fölvették.13 Katona nem hagy kétséget afelől, hogy István király
erőszakkal tette kereszténnyé a magyarokat, az őt segítő németekkel meg az
általuk hozott vallással szemben való gyűlölet tört ki 1046-ban; a kereszténységhez
való ragaszkodása miatt I. Andrást is meggyűlölték, öccse, Béla mellé állottak,
csak neki sikerült rávenni őket, hogy fogadják el a kereszténységet.14
Különösen rossz volt Katona véleménye a
keresztes hadjáratokról. A magyarok nehezen mozdultak. A „legszentetlenebb”
életű papok meghirdették a búcsút, de sem részt venni, sem anyagi áldozatot
hozni nem kívántak a hadjáratért. (Említi itt Katona Bertholdot, a kalocsai
érseket, akiből a Bánk bán Ottója lett.) A már említett (elhagyott) utolsó
bekezdések elsőjében szánakozva írt a hadba kényszerített egyszerű emberről:
„Már most nem lehet senkit megtartóztatni – a haldokló atya haszontalan
nyújtotta ki reszkető kezeit az útra felkészült fia felé, hogy ne hagyná el
őtet – haszontalan nyújtotta a gyermekágyban lévő anya férje felé nála lévő
csecsemőit, hiába hítták segítségül az Istent az árván maradók – mert Istent
csak Keleten mondották lenni s uralkodni. – Az atya s anya, feleség és árva – s
úgy az elmenő keservesen sírt: de hiába, mert menni kelletett: mert a pap a
prédikáló székből azt hirdette ki, hogy az Isten kinyitja a Mennyeknek kapuját
annak, aki magát napkeleten – agyon fogja üttetni.”15 (Hasonló szöveg található
a keresztes háborúról Virág Benedek Magyar századok című művében.)
Katona munkájának köztörténeti részében is
találhatunk az egyházi felfogástól eltérő megállapításokat. Nagy
Constantinusról például ezt írta: „fertelmes tettei miatt mindenektől
megutáltatván (megölte feleségét, fiát s sok érdemes embereket), kereszténnyé
lett (mivel a pogány papok meg nem engedhetvén neki, a keresztények mindjárt
feloldozták).16 A keresztény Európa értékrendjével így fordult szembe:
„Balgatag kényessége Rómának (a kereszténységnek is később), mely azt lármázta,
hogy minden jövevény nemzet barom, mivelhogy helyet keresvén magának, nem
vihette a hátán házát, mint a csiga, hanem szekerekkel és marhával vándorlott.
Természetes, hogy amíg magának fegyverrel nem csikarhatott ki tartományt, addig
vándorbőréből ki sem vetkőzhetett; minekutána pedig ez megtörtént, és magát
rendbeszedte, akkor nekik kellett a jó példát és józanítást tulajdonítani.
Mintha bizon akik Persia és Kina mellől (a tudományok fészkétől) jöttek,
azoknak még a városi és polgári életet a rómaiaktól kellett volna megtanulni!
És a hunnus is vagy a magyar is alábbvaló lett volna az itt ásítozó német és
tót keresztényeknél!!!”17 A kritikai kiadásban a Függelékbe sorolt kivonatok,
másolatok között arra találunk példát, hogy Katona igyekezett visszafogni a
felekezeti gyűlölködést. A ferences Blahó Vince forrásként használt művében
eretnek prédikátorok, tévelygések szerepelnek, Katona helyettük új
prédikátorokat, új tudományokat írt; az első kecskeméti kálvinista prédikátor
neve után Blahónál ez áll: „Bár konkolyt ne hintegetett volna”, Katona ezt elhagyta.
(Blahó 1772-ben Kecskeméten tartott búcsúbeszéde helytörténeti anyaggal
kiegészítve 1775-ben jelent meg Nagyszombatban, új kiadása: Kecskemét, 1991.)
Végül is mivel volt elégedetlen Katona a
vallás(ok) történetében? Előbb a „szent együgyűség”, a „dedkori paradicsom”
elveszítésével, majd a Krisztustól tanított „minden pipere nélkül való szent
vallás” ellentéteket, békétlenséget szülő túlbonyolításával. A teológia felől
nézve bizonyára naiv, elfogadhatatlan a kritikája, jóllehet nem esik messze az
Isten és embertárs iránti szeretet Krisztustól adott legfőbb parancsával, ahogy
az Máté evangéliumában található (22; 36–40).
A vallás felvilágosodott értelmezése drámái
közül legtisztábban a 16. századi franciaországi vallásháború egy epizódját
bemutató Aubigny Clementiában található. A protestáns király ellen a katolikus
hit védelmében fellázadó De la Châtre marsallban feltámad a kétely: „Hát csupán
a te segítségedre vagyon-é szükség, hogy az Isten áldása elterjedhessen, és
csupán tetőled függ-é az Isten irgalmassága?18 Míg ő kétségei közt hánykódik,
alvezére, főlovászmestere szólaltatja meg a föltehetően Katonáéval azonos
vélekedést: „Hidd el nékem, Châtre, az embereknek véleménye, melyet isteni
tiszteletnek nevezünk, nem egyéb egy bálháznál, ahol is török, zsidó, indus,
görög és római maskarák fordulnak elő, senki sem láthatja, hogy melyik lárva
rejtheti el a nagyobb szépséget.” Vallási közömbösség azonban nem következik
ebből a vélekedésből, amely eszünkbe juttatja a Lessing Bölcs Náthánja által
idézett példázatot a három gyűrűről. A főlovászmester, Sericour így folytatja:
„Majd az éjfélnek órájában le fognak a lárvák hullani, és minden a maga
formájában áll a bíró előtt. Én, tudom, nem fogok elpirulni, mert én ámbár
egyhez ragaszkodtam is, de nem gyűlöltem a többieket.”19 (A cenzor úgy találta,
hogy ez a dráma „Istenről nagyon illetlenül szól; és régi vallásbéli
villongásokat eléhoz.”20 Az első tagmondatnak nem volt igaza, a másodiknak
igen.)
A huszita vezérről, Ziskáról írott
dilógiájában igyekezett Katona a vallási motívumot mellőzni, mivel azonban
mégis szükség volt rá, a dráma elé illesztett tanulmányban, a szövegéhez fűzött
jegyzetekben és az utószóban, a Toldalékocskában kerített rá sort. Az L.
F. Schulz 1808-ban Bécsben megjelent művéből
fordított bevezető tanulmány mind a máglyahalálra ítélt Husz Jánost, mind
követőjét, az azonos sorsra jutott Prágai Hieronymust megértéssel, sőt
rokonszenvvel mutatja be, de mintegy a cenzúrának hozott áldozatul hozzáteszi:
„Így múlt ki az emberiségnek két remeke, kiket az eltévelyedés és vakság az
Isten, ember, Anyaszentegyház és haza ellen felbuzdított – amidőn abban mégis
szent kötelességet álmodoztak magoknak.” A folytatás mintha az Aubigny
Sericourjától idézett mondatra felelne: „Az utolsó napon reménylem, meg fogjuk
látni, ha oly rettenthetetlen bátorsággal állnak-é az örök Bírónak ítélőszéke
előtt, mint a vesztő farakáson.”21
A vallási gyökerű ellentétek kibékítő
megoldásra jutnak mind az Aubignyban, mind a Ziskában: IV. Henrik békét ajánl a
lázadó De la Châtre-nak, a marsall leánya a királypárti gróf Aubigny felesége
lesz, Ziska az ellene harcoló Dube bárót vejévé fogadja, s a Toldalékocska
arról szól, hogy Csehországban helyreállt a béke. Ennek az utolsó bekezdése
azonban a vallást Amerika bennszülöttei közt terjesztő spanyolokról szólva arra
figyelmeztet, hogy a vallás miatt vagy ürügyén újra meg újra véres ellentétek
támadhatnak.
Vallási gondolatkörbe tartozó kétséggel a
már említett Luca székében is találkozunk. Az anyját halottnak, apját gyilkosának
tartó Lázár így viaskodik – némileg Hamletre emlékeztetve – a halál
gondolatával: „A halálnál egy új életbe lépünk. A halálos ágy azon gyermeki
bölcső, amelyből, mint a főniksz hamvából, új férgecskék gyanánt pezsdülünk ki
– igen – igen – igen, ezt a küszöböt megesmérjük, de hogy azon túl mi vagyon,
árok-é vagy domb? Megakad. Az én fekete hacukájú tanítóm azt mondá, hogy
örökkévalóság. Jámbor! Nevet tudtál néki adni; de hogy mi légyen, azt
megfejteni nem tudtad.”22
Az Aubigny vagy a Ziska írása közben
dolgozta át Katona Fr. X. Giržiknek a pesti német színházban 1792-ben
bemutatott drámáját István királyról. Átdolgozásának lényeges újsága, hogy nála
István szánakozik a pogányság mellett a végsőkig kitartó Kupán: „Miért nem
térítette őtet az ő jó angyala hozzám az igaz útra; hiszen ama szent Pásztor
előtt is kedvesebb az egyetlenegy megtért bárány, melyért a kilencvenkilencet
elhagyta.”23
A Jeruzsálem pusztulása szerint Istennek
nincs örök időre választott népe. A rómaiak fogságába esett zsidó főpap, József
megadásra szólítja fel Jeruzsálem védőit: „Isten elhagyta ezen helyet, és a
rómaiakhoz költözött” – mondja. Az itt Józsefnek nevezett Flavius Josephus
zsidó háborúról írott művében így találjuk idézett mondatának a forrását:
„Isten, aki sorra osztogatja az egyes nemzeteknek a világ uralmát, most Itália
oldalán van.”24
A Jeruzsálem pusztulása ránk maradt
kéziratán két cenzori engedély olvasható: 1814-ből Stipsics pesti, 1832-ből
Bálinth Antal kecskeméti cenzoré. A szövegben több húzás található egyiküktől
vagy másikuktól. Ezek részben a borzalmakat érintik: a gyermekgyilkosságot, az
ostromlott városból kiszökött zsidókkal való kegyetlenkedést. De elhagyásra
ítélték József imént idézett beszédének a nagy részét is Isten kegyelmének
változékonyságáról. Kihúzták Matathiasnak, József Jeruzsálemben fogságban
tartott apjának ezeket a különös áthangzást tartalmazó mondatait is a kivégzett
Júdásról, a jóakaratú őrről, aki ki akarta őt és feleségét szöktetni a
városból: „Meghalt érettünk. Nem virágzott néki jó cselekedetének jutalma!
Megkoronázni óhajtotta cselekedeteit – ah, az ő koronája tövises volt – s a
halált szülte néki; és még azon halál se lehetett irigységre méltó, mert az
árulás büntetésének képe vala. (...) Nem volt az ő munkája megkoronázva!!!”25
Júdás, töviskorona, árulás – Jézus halála vetül rá ezekre a mondatokra!
A Bánk bán első kidolgozásának évében
fordította Katona Fr. W. Zieglertől a Jolánta, a jeruzsálemi királyné című
drámát. Törvényre hivatkozó embertelenség és törvényszegő emberiesség csap
össze benne. Bíró Ferenc hívta fel a figyelmet a Bánk bán problematikájával
való érintkezésére. Ugyanő mutatott rá Katona korábbi történelmi drámái és a
Bánk bán Isten-képének eltérésére. Isten a korábbiakban nincs jelen: az általa
kialakított világrend határozza meg eleve a népek sorsát, az egyéneké ettől
függetlenül alakulhat. A Bánk bánban a személyes sorsot meghatározóan van jelen
Isten.26
A Bánk bánból sem hiányzik azonban Katonának
a történelmi műveiből ismerős egyházkritikája. Az első kidolgozás Előversengése
és a végleges szöveg előszavául szolgáló Jegyzés nyomatékosan hívja fel a
figyelmet arra, hogy ennek a tragikus történetnek az előidézője egy főpap
botrányos cselekedete: a királynénak a pápa hosszas tiltakozása ellenére érseki
tisztségre emelt testvére meggyalázta, erőszakkal magáévá tette az ország nádorának
a feleségét. Az Előversengésben az áll, hogy egy veresruhás, pohos ember tükröt
tart a kezében, „de háttal a szemünknek, hogy nem lehet belé tekinteni”. „Az a
Religió”, amely elrejti a tettest, hogy „botránkozásba híveit ne hozza”.27 A
jegyzés is világossá teszi, hogy csak Berthold, az érsek lehetett valójában a
drámában Ottónak nevezett személy: „először megcsalta mátkáját, s azt hírlelte,
hogy neki Szűz Mária megjelent álmában és szüzességre intvén (ha nem későn)
papságot javasolt. Mihelyest Gertrudison a szerencsétlenség megesett, senki se
tudta, hova lett – András keservesen panaszolkodott ellene a pápánál, mert úti
költségre meglopta a királyné kasszáját. Többé be se bocsájtatott az
országba”.28
Jelenits István 1991-ben a kecskeméti
piarista gimnáziumban tartott előadásában meggyőzően bizonyította, hogy a
vallási érzés- és gondolatkört főként Tiborc képviseli a Bánk bánban. Számos
megnyilatkozása azonban – éppen ezért – kemény kritikát mond a megromlott
egyházról. „Ők monostort, templomot / építenek, hol úgy sípolnak, úgy /
megzengenek, hogy a zarándokok / táncolni kénytelenek a sáros utcán: / nekünk
pedig nincs egy jó köntösünk, / melyben magát az ember egy becses / védszent
előtt mutathatná meg a / templomban.” Majd: „Tűrj békességgel, ezt papolta az /
apáturunk is sokszor: boldogok / a békességesek, mert Isten fiainak / hívatnak,
– úgy de tömve volt magának / a gyomra. Istenem! Mi haszna? Ha, / szorongat a
szegénység, a pokolt / nem féljük – a mennyország sem jön oly / szép színben a
szemünk elébe.”29 Lázadó és lázító szavak? Jézus azt az utasítást adta az
apostoloknak, amikor szétküldte őket hirdetni a mennyek országát, gyógyítani,
halottakat feltámasztani: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” A gazdag
ifjúnak pedig azt tanácsolta: „menj, add el, amid van, és árát oszd szét a
szegények közt”.30 Az I. század keresztényeiről ezt olvassuk: „Egyikük sem
mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.
(...) Nem is akadt köztük szűkölködő, mert azok, akiknek földjük vagy házuk
volt, eladták, s az eladott javak árát elhozták és az apostolok lába alá
tették. Ebből aztán mindenkinek adtak kinek-kinek szükségéhez mérten.”31
Tiborc nem Istent vádolta, hanem méltatlan
szolgáit. Az Isten elleni vádat nem hagyta ellenvetés nélkül. Bánk szavára,
hogy Isten „a legcsekélyebb férgecskének is / teremte oltalom-fegyvert, csupán
/ az asszony-állatról felejtkezett el”, térdre esve így fohászkodott: „Uram!
bocsásd meg, mert nem tudja, mit / beszél! Tudod, hogy ájtatos vala / mindég: ha
tán asszonyt nem esmert volna, úgy / ő angyal is lett volna földeden!”32
A bűnbeesés bibliai történetében a tiltott
gyümölcs megízlelése utáni első mozzanat az, hogy Éva és Ádám észreveszik,
szégyellik egymás előtt meztelenségüket. A nemi vágyhoz társuló bűntudat
jelentkezése ez, / az angyali tisztaság bemocskolódása. Bánk vágyakozott a
bűnbeesés előtti tisztaságra: „Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor a – /
midőn az Alkotó szavára a / reszketve engedő chaos magából / kibocsájta.”33 Ezt
elérni nem volt ugyan képes, de arra igen, hogy az emberi lét kötöttségéből
Istenhez fohászkodjék. „Mennyben lakó szentséges atyám!” – szólítja Istent,
amikor először döbben rá a Melindát fenyegető veszélyre; „Ó, véghetetlen szent
könyörűletesség!” – kiált fel, amikor a veszély gyanúja igazolódni látszik.34
Ámde még ebben a lelkiállapotban is képes arra, hogy az ország nyugalmáért
felelős államférfiként viselkedjék. A Biblia tanításának megfelelően hivatkozik
arra, hogy az uralkodó Isten védelme alatt áll: „Istennek a kenettje egy
királyi felség.”35 Melinda halálával beteljesülő tragikumát Isten büntetésénél
is súlyosabbként, tőle való elszakadásként éli át: „Az ég siket fájdalmaimra –
/ végsemmiség az én ítéletem – / az Isten engem büntetésre nem / tart
érdemesnek; – az angyal, mely jegyezte / botlásaimnak számát, ily következést /
húzó legelső lépésemkor el – / rémült dicső helyén, és félrefordult / könnyes
tekéntettel törölte ki / nevemet az élet könyvéből.”36
Ez a minden mértéket meghaladó bűntudat
mégis kegyelemért kiált. „Irtóztatón büntettél, Istenem!” – rendül meg a
király; Istent említi a Bánk számára kegyelmet kérő Tiborc is.37 Bánk végső,
„alig érthetőleg” elhangzó szavai: „Engedd meg illendően eltemettetnem”38 –
nemcsak azt jelzik, hogy eljutott a tudatáig a királytól kapott evilági
kegyelem, hanem mintha azt is, hogy megérintette az isteni kegyelem reménysége
is.
Katona versei, amelyek a Bán bán két
kidolgozása között születtek, Istentől elhagyott emberről és világról szólnak.
Leggyakoribb szavaik: halál, vég, sír, temető, napszakuk az este és az éj.
„Fásult létemben mártír a lélek”, „hol az az Isten, ki engem eként / nem
teként???” – mintha a végsemmiséget átélő Bánkot hallanók a Kérdés című
költeményben; „elfúltak vérző szivemben / báj s öröm míveikkel” – szól az újra
csak Bánkhoz hasonló lírai hős a Feleletben. „Merő (merev) szemmel, mint egy
halott” – kezdődik A Képzelet, „megmer(ev)ült tetem”-ről olvasunk Az Andalban.
„Oh, millyen nyomorult az ember az élet / ösvényén!” – jajdul fel az Egy Könny
(Betti sírhalmára). Az életben csalódott, Istentől elhagyott, de valamiképpen
mégis Isten után vágyódó ember hangja ez.
Versgyűjteményének két kulcsverse
megítélésem szerint a verseihez, a Múzsához és barátjához címzett bevezetőket
követő A Magányhoz és az üresen hagyott oldal után következő, ezzel kiemelt
Gyermekkor. Az előbbi, amelynek alcíme: Egy embergyűlölői órában, a világból,
emberekből való kiábrándulás okait sorolja; megnyugvást csak a magánytól remél.
A végső magány a sír, ahol az „elhervadt tetem Mennyei része” elpihen.
Megerősíti ezt a következő, Menedék című vers: „itt ölellek által téged /
boldogságom sírhalma, / hová szebben reménylt véged / gördíté a Sors-alma.” Nem
a keresztény vallás által ígért túlvilági boldogság ez, valamiképpen mégis
feloldása a földi szenvedésnek, átlépés a siralom völgyéből egy másik,
boldogságot jelentő létezési módba.
A Gyermekkor visszavágyás abba az időbe,
amikor még nem kellett kiábrándulnia a világból, életből, emberekből, amikor
„Csak gondatlan andal volt a / gondolkozás egész volta”, amikor „Úgy játszodott
elméjével / az Öröm, mint lepkéjével / ő maga”. Istenről, vallásról nincs itt
szó, de háttérként odaképzelhetjük a gyermeki hitet is. Az „édes Gyermekkor”
bája azonban eltűnt, csak „betegen sajgó emléke” maradt.39
Korának egyháza nem fogadhatta el Katona
nézeteit. Történeti kritikája és személyes vívódása ma már megértésre találhat.
Jegyzetek
1 Waldapfel József: KJ Szegeden. Itk 1935,
69–71.
2 KJ összes művei. 1959. II. 327–328, 356. A
továbbiakban erre a kiadásra csak a kötet és lapszám föltüntetésével
hivatkozom.
3 I. 728, 821.
4 Bíró Ferenc: KJ. 2002. 19–21.
5 II. 453.
6 Miletz János: KJ családja, élete és
ismeretlen munkái. 1886. 228–255.
7 II. 530.
8 II. 534.
9 II. 537.
10 II. 545.
11 KJ történelmi művei. 2005. 92.
12 II. 546–549. Passim.
13 II. 551.
14 II. 551–552.
15 KJ történelmi művei. 2005. 101. Mai
helyesírással idéztem.
16 II. 486.
17 II. 470.
18 I. 26.
19 I. 46.
20 A kassai cenzor 1831. dec. 23-án kelt, a
dráma előadását megtiltó véleménye a kéziraton.
21 I. 84.
22 I. 833.
23 I. 932. A példázat az elveszett
bárányról: Lukács 15: 3–7.
24 I. 334. – Flavius Josephus: A zsidó
háború. Ford. Révay József. 1964. 370.
25 I. 350. Júdás neve és szerepének lényege
Flavius Josephus művéből való.
26 Bíró F. i. m. 96–98 és 152–159.
27 II. 100–101.
28 I. 371.
29 I. 472, 474. Az idézett első szöveg Veit
Weber Die Brüder des Bundes für Freyheit und Recht című művéből való fordítás.
30 Máté 10:8, 19:21.
31 Apostolok cselekedetei 4:32, 34–35.
32 I. 520.
33 I. 425.
34 I. 397, 413.
35 I. 446. Pál apostol levele a rómaiakhoz:
„Ahol hatalom van, azt Isten rendelte. Aki tehát szembeszáll a hatalommal,
Isten rendelésének szegül ellene.” (13:1–2.)
36 I. 576.
37 I. 578, 577.
38 I. 578.
39 A verseket a KJ versei című, 1991-ben
megjelent kiadásból idéztem.
*
*
KIKERGETTETNI
Hogyan értsük a Bánk bánnak ezt a szavát?
Amíg nem vált
ismertté Katona drámájának az első kidolgozása,1 Gertrudisnak ezekben az
Ottóhoz intézett szavaiban: „Tudd meg, kicsiny lelkű, hogy e’ dolog / ha
Melinda érdemét temette volna / el; úgy kikergettetni kész lehetnék /
Országaimbol”2 – a kikergettetni főnévi igenevet szenvedőnek tartották, s a
szöveget így értették: ‘kész lehetnék arra, hogy kikergessenek országaimból’.
Az első, 1815-i kidolgozásban azonban a megfelelő helyen ez áll: „Tudd meg te csábító,
hogy e’ dolog / ha Ádelájdnak Asszony érdemét / mocskolta volna bé; úgy vélle
együtt – / mint Udvarom gyalázatit – Pelengér- / Oszlopra kész volnálak
áll’tani.”3 Ennek alapján vetődött fel, hogy a kérdéses főnévi igenév lehet a
szenvedővel azonos alakú műveltető is, a szöveg értelme pedig: ‘kész lehetnék
arra, hogy kikergettesselek országaimból’.
A Bánk bán
kritikai kiadásában Sütő József értekezését és Illyés Gyula átigazítását hoztam
fel a műveltetőként, Waldapfel József és Pándi Pál magyarázatát a szenvedőként
való értelmezés példájaként, s határozottan ugyan nem foglaltam állást, de
érzékeltettem, hogy meggyőzőbbnek tartom az utóbbiak érveit.4
Azóta újabb
állásfoglalások születtek, illetve kerültek elő a műveltetőként való értelmezés
mellett. A kecskeméti Katona József Megyei Könyvtár Helyismereti Gyűjteményében
található egyik Bánk bán-kiadásban, Hevesi Sándor 1901-ben megjelent
edíciójában a kitűnő Katona-kutató, Hajnóczy Iván föltehetően az 1940-es évek
elejéről való ceruzás jegyzetei között ez olvasható: „kikergettetni” – ti.
téged (Ottót, l. 1815. szöveg).5 Beke József Bánk bán-szótárában:
„kikergettetni [...] »vkit mások által elzavartatni vhonnan«”, s egyetlen
előfordulásaként idézi az általam föntebb idézett mondatot az „e’ dolog”-tól
kezdve.6 A Bánk bán nemrég megjelent angol fordításában: „I / Could have you
banished from my realm”.7 (Ki kellene téged űznöm a királyságomból.)
Ezek után, úgy
gondolom, nem fölösleges visszatérni a kikergettetni értelmezésére.
Műveltetőként való
értelmezése ellen az első kifogás az lehet, hogy hiányzik mellőle a tárgy:
téged. (Az angol fordításban ott a you.) Ami pedig az első kidolgozásra való
hivatkozást illeti, meggondolandó, azonos súlyú büntetés-e a pellengérre
állítás és az országból való kiűzés. Az előbbi különben is inkább az
elcsábított asszonyt bélyegezné meg, mint a csábítót.
Gertrudisnak Ottó
csábítási szándékát elítélő mondatait szokták felhozni annak az igazolására,
hogy hajlandó lenne kikergettetni az országból. Ha azonban összevetjük az Ottót
Melinda ostromának folytatására biztató és azt megbélyegző szavait, a mérleg
erősen az előbbiek oldalára billen dialógusukban.8 Ha fölháborodik is az öccse
viselkedésén, nem a csábítás szándéka, hanem a sikertelensége annak az oka. Eleve
Ottó ellen hangolja Melinda gúnyos megnyilatkozása: „Köszönöm Nagy-asszonyom, /
hogy olly’ kegyes valál, ‘s áltláttad azt, / hogy a’ Bojóthi Melindának nem
illik / Falun magányban lakni; mert Nagy-úrné, / ‘s alkalmatosságot szerzél
nekem / ezzel (Ottóra mutat) sok édes múlatságra is – / oh, mert hiszen Melinda
egyjügyű! (szinte illetlenűl elsiet)”.9 Gertrudis így méri fel a helyzetet:
„Itt áll im’ a Gyűlöltetett [ti. Ottó] ‘s az a’ / szép Győzedelmes [Melinda],
kit megkellett volna győzni, / amott megy – útálván ezt, engem’ is / kerűl.”10
Biztatnia is kell az öccsét, hogy győzze le Melinda büszke visszautasítását, de
vissza is kell tartania, nehogy mindketten bajba kerüljenek. Ha Melinda enged a
csábítónak, hallgatni fog, de ha folytatódik a sikertelen ostrom, föltárja
helyzetét a férjének. „Te engemet meglánczolál” – mondja a királyné.11 Sorsa
össze van kötve Ottóéval. Mi más ez, mint fenyegetettségének a megerősítése?
Biberach tanácsa a
bocsánatkérésre jó eszközül kínálkozott Melinda megbékítésére, a búcsúpohár
megnyugtathatta őt is, a királynét is, hogy Ottó távozik. Az altatóról és a
hevítőről egyikük sem tudott.
A haldokló
Gertrudis Ottót nevezte gyilkosának.12 A „kikergettetni” végletessé fokozva
„megölettetni”-ként igazolódott.
Jegyzetek
1 Első kiadása:
Irodalomtörténeti Közlemények 1913, 193–314.
2 Bánk bán,
kritikai kiadás, 1983, 190. (2. I. 514–517.)
3 Uo. 52. (l. I.
510–514.)
4 Uo. 455.
5 Közlése: Magyar
Könyvszemle 2002. 3. sz. 304.
6 Beke József:
Bánk bán-szótár. Kecskemét, 1991. 167.
7 József Katona:
The Viceroy. Translated by Bernard Adams and Kálmán Ruttkay. Akadémiai Kiadó,
2003. 54.
8 Bánk bán,
kritikai kiadás 187–191. (2. I. 462–531.)
9 Uo. 187. (2. I.
453–459.) 10 Uo. 189. (2. I. 481-484.) 11 Uo. 190. (2. I. 523.) 12 Uo. 274. (2.
IV. 605.)
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése