A SZÁZÖTVEN ÉVES SZÓZAT
A
költeményt azonban csak részben határozza és érteti meg keletkezésének ideje.
Tágabb időkör gondolat- és érzelemvilágában is el kell helyeznünk.
A hazafiság
irodalmunkban századok óta középponti téma, legnagyobb jelentőségre azonban a
reformkort közvetlenül megelőző évtizedekben, s főként a reformkorban jutott.
Nincs itt terünk, lehetőségünk arra, hogy akár csak futólagos áttekintést is
adjunk e kor hazafias költészetéről, de mintegy alaphangjaként, mottójaként
idézhetjük Kölcsey Emléklapra című epigrammáját 1833-ból: „Négy szócskát
üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökül ha kihunysz: A haza minden
előtt.” A hazafiság nemcsak a költészetet hatja át: egyre szélesebb körökben
válik meghatározójává a közhangulatnak, közgondolkodásnak is. Ez az a kor,
amelyben kezd kialakulni az egész nemzetet magában foglaló azonosságtudat,
amikor — Illyés Gyula szép megfogalmazása szerint — „futó homokok, népek, házak
/ Magyarországgá összeálltak”. A kor legjobbjai — Kölcsey, Széchenyi — a
hazafiságot tágabb összefüggésben, az emberiség szolgálataként is értelmezték.
Jellemzi ez a távlatos gondolkodás Vörösmartyt is: „Legszentebb vallás a haza s
emberiség” — hirdette Pázmán című epigrammájában.
* * *
A Szózat az Aurora című irodalmi évkönyv 1837-i
kötetében jelent meg, ez valószínűleg már 1836 utolsó napjaiban az olvasók
kezébe került. Mind a nehéz idők, a kiélezett politikai ellentétek légköre,
mind a hazafiság erősödése magyarázza azt a figyelmet, lelkesedést, amelyet
már megjelenésekor keltett, s amely iránta évről évre egyre nőtt. A Rajzolatok
című lap 1837. január 12-i számában olvashatjuk: „Vörösmarty Szózata,
reményijük, nem fog elhangzani figyelem s hatás nélkül, és óhajtjuk is, hogy e
szózat tettet szüljön .. .” Hamarosan országszerte ismerik, idézik, szavalják.
Idézi — többek között — Széchenyi, Kossuth, Deák. Az
1840-es években már iskolai ünnepélyeken, önképzőköri üléseken szavalják,
például Petőfi 1842. július 10-én a pápai képzőtársaságban. „Lehet-e nemzeti
ünnepély, honnan elmaradhatna a Szózat?” — teszi fel a kérdést Tompa Mihály
1845-ben, az eperjesi magyar társaság ünnepségéről írt beszámolójában.
Pályaművek jeligéjének, záró mondatának a Szózatból vett idézeteket választanak,
a tanulóifjúság számára évenként kiadott Hármas kistükör a hazaszeretetről
szóló fejezetét 1846-tól a Szózat első két versszakának idézésével kezdi, s a
Budapesti Hírlap 1845-ben a szinte hihetetlen műveletlenség példájaként említi,
hogy egy politikai celebritás nem ismeri a Szózatot.
A
költemény széles körökben közismertté válását elősegítette Egressy Béni
szerezte dallama is. Ennek első változatát már 1839. november 2-án előadták a
Nemzeti Színházban Erkel Ferenc vezényletével. A ma is énekelt dallam 1843.
május 10-én csendült fel először, szintén a Nemzeti Színházban. Bár nem fogadta
egyhangú lelkesedés, hamar népszerűvé vált ez is. Az 1843—44-es országgyűlés
alkalmából a pozsonyi magyar színkörben mutatták be. Hatásáról Vahot Imre így
számolt be a Pesti Hírlapban: „A szívrázó költemény és melódia hallatára
egészen el volt ragadtatva a. közönség, elannyira, hogy a végső verseket a
hallgatók közül többen együtt kezdték énekelni a színészekkel...” Hasonló
sikerrel adták elő még 1843-ban több helyütt, például Debrecenben és
Kolozsvárt.
Fontos
szerepet kapott a Szózat 1848 forradalmi napjaiban is. Március 15-én Párizsban
tartózkodó magyarok a forradalmi kormány elnökét, Lamartine-t a Szózat
eléneklésével köszöntötték, ezt énekelték ugyanakkor a Bastille téren is. A
franciák kérdésére, mi ez a dal, azt felelték: „Ez a magyar Marseillaise.” A
párizsiak lelkesen kiáltozták: „Éljen a magyar Marseillaise! Le
a kalappal, ez a magyar Marseillaise!” Felhangzott a Szózat ezen a
napon Pesten is. A Nemzeti Színház Bánk bán-előadását félbeszakítva a közönség
előbb a Nemzeti dalt akarta hallani, majd az egész színészgárda — a közönségtől
kísérve — elénekelte a Szózatot. Forradalmi dalként énekelték Bécsben is a
Rákóczi-indulóval együtt, sőt egy emlékezés szerint cseh átköltése a prágai
forradalmárokat is lelkesítette. A szabadságharc idején a harcok szüneteiben,
sőt csata közben is dalolták a honvédek, szövegét röplapon is terjesztették.
A
szabadságharc bukása után, az első döbbenet hangulatában úgy látszott,
beteljesedett a Szózat jóslata a nagyszerű halálról. Mint Gyulai Pál írja Vörösmarty-életrajzában,
Világos után a költő „alig találkozott valakivel, ki azt ne mondotta volna
neki: a jóslat beteljesült; a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig
elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem a
halál, nem ilyen halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett
megtanulni a Szózatot”. Fennmaradt egy Vörösmarty-kötet, amelyben át van húzva
a nemzethalálról szóló két versszak. Maga a költő húzta át őket. A kötet
egykori tulajdonosának emlékezetében így őrződtek meg a versszakokat áthúzó
Vörömarty szavai: „Ha csak sejthettem volna, hogy ily idők szakadhatnak reánk,
meg nem írtam volna ezen versszakokat.”
A Szózat
azonban e két versszakkal együtt is, sőt a nemzethalál fenyegetését is
tartalmazva még riasztóbban, még ösztönzőbben ébresztette a nemzeti érzést, a
hazához való hűséget az önkényuralom idején. Szavalása, éneklése a Bach-
korszakban hazafias tüntetés volt. Ólmützben magyar politikai foglyok
énekelték. Az 1859-es események (Solferinó, Bach fölmentése) hatására forrongó
közhangulatban is fontos szerep jut a Szózatnak. Társas összejöveteleken,
utcai tüntetéseken szavalják, éneklik. Jókai hírlapi beszámolójából tudjuk,
hogy egy 1859 decemberében, a Nemzeti Színházban tartott ünnepségen a műsor
zárószámát, a Szózatot közkívánatra háromszor énekelték el egymás után.
1860-ban a Széchenyi halála alkalmából országszerte tartott
gyászistentiszteleteken is rendre fel¬hangzik a Szózat, így Pesten a belvárosi
templomban, s utána az utcán is. Énekelték ekkor Kecskeméten is mind a három
felekezet templomában. Nagykőrösön már híre terjedt, hogy megtiltották az
éneklését, ezért harsány orgonaszóval igyekeztek elnyomni a Szózatot éneklő
diákok hangját, sikertelenül. A rendőrség később vizsgálatot indított a diákok
ellen.
1860—61-ben,
pattanásig feszült politikai helyzetben, amikor 49 után először mutatkozott
remény a nemzeti függetlenség helyreállítására, de ugyanakkor jelentkezett a
veszély is, hogy rossz, elhamarkodott döntéssel mindent elveszíthet a nemzet,
Arany János két költeményében is a Szózatot idézte. A címében a Szózat nagy
szavát ismétlő Rendületlenül a Vörösmartytól kívánt s változatlanul időszerű
hazafiság értelmezése, magyarázata, a Magányban pedig így formálja át s teremti
újjá a Szózat „Az nem lehet”-tel kezdődő versszakait:
„Az nem lehet,
hogy milliók fohásza
Örökké
visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér —
a szabadság kovásza —
Posvány
maradjon, hol elöntet ék.
Támadni kell,
mindig nagyobb körökben,
Életnek ott,
hol a mártír-tetem
Magát kiforrja
csendes földi rögben:
Légy hű, s
bízzál jövődbe, nemzetem.”
1861 után újra
megtiltották a Szózat éneklését. „Nem zengte senki, de minden¬ki szívében ott
rezgett a lélekemelő dallam: »megfogyva bár . . .« — emlékezik vissza ezekre az
évekre Arany János. De éppen az ő 1880 körül írt paródiája keserűen érzékelteti
azt is, hogy tülekedő érdekhajhászásba süllyedt a reformkor önzetlen,
áldozatkész hazaszeretete: „Hasadnak rendületlenül / Légy híve, ó magyar!”
A magyar
hazafias költészetet korszerűen megújító Adyt a nemzethalál látomása kapcsolja
össze a Szózattal. Mint Király István írja, a Szózatban „a belső megújulás
késéséből eredő veszélytudat szólt a nemzethalál rémületén át. A tettet, a
korhoz való felnövést sürgette a tragédia lehetőségének megjelenítésével a
belső, erkölcsi komolyság, a felelősségérzés. S Ady tragikus magyarsága ... ezt
a hagyományt folytatta tovább.” A Szózatnak a nemzethalálról szóló versszakait
emelte ki a költemény születésének centenáriumán Babits is, de más tartalommal,
más összefüggésben: egy új háború, minden eddiginél szörnyűbb világpusztulás
előérzetében. „Vörösmarty, Mohács népének költője, legszemélyesebb életében,
önnön idegeivel élte át nemzetének katasztrófáját... De még ő sem sejthette,
mit fog jelenteni egy nemzet pusztulása a huszadik században! A modern
politikai és háborús technika minő borzalmas szószerintiséggel valósíthatja meg
bármely pillanatban és szinte egyik napról a másikra az ő apokaliptikus
rémálmát, a nemzethalált!”
Szép és hasznos
tanulmány tárgya lehetne, hogyan bukkan fel számos költőnk verseiben nyílt vagy
rejtett ihletforrásként a Szózat. Ezúttal csak két további példára utalunk.
Vörösmarty felszólítását a hazához való hűségre József Attila így fogadja meg
Hazám című költeményében: „édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges
fiad!” A „Bölcsőd az s majdan sírok is” Radnóti Nem tudhatom . . . című
versében így visszhangzik: „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s
remélem, testem is majd e földbe süpped el.”
* * *
Méltán
fájlaljuk mi, magyarok, hogy költészetünket a külföld nem ismeri. A Szózat
azonban mintha kivételnek számítana. Nemcsak azért, mert már a megírását követő
években számos idegen nyelvre lefordították, hanem azért is, mert több nép
fiaira jelentős hatást tett. 1845-ben Helsinkiben megjelent svéd fordítása
ihlette a svédül író nagy finn nemzeti költő, Runeberg Várt land (Hazánk) című
versét, amelyből a finn himnusz, a Maamme ered, ez pedig hatott az észtek és a
livek nemzeti énekére. így — Csekey Istvánt idézve — elmondhatjuk, hogy „három
északi finnugor testvérnép nemzeti himnusza.. . Vörösmarty Mihály Szózatának
közvetlen, ill. közvetett hatását tükrözi.” Említettem már, hogy 1848
forradalmi hangulatában cseh hazafiak is lelkesedtek a Szózat cseh átköltésén.
Ha az erre való emlékezés bizonytalan hitelű is, az bizonyos, hogy az 1860-as
években a Vlastenecká (Honfidal) című Szózat-parafrázis több cseh
énekeskönyvben is szerepel. A Hej Slováne (Hej szlávok) kezdetű ének dallamára
énekelték, ez a lengyel eredetű dallam pedig a Jeszcze Polska nie zginela
(Nincs még veszve Lengyelország), a későbbi lengyel himnusz melódiájával
azonos. Milyen tanulságos összeszövődése három elnyomott nemzet, a magyar, a
cseh és a lengyel hazafiságának! A Szózat cseh átköltése Bedrich Peska cseh
költő műve, de tudunk olyan parafrázisáról is, amelyet az 1860-ban Budweisba
(Ceské Budéjovicébe) internált magyar költő, Sárosi Gyula készített. Ugyancsak
1860-ban az egyik legnagyobb cseh költő, Jan Neruda fordította csehre a
Szózatot német közvetítő szövegből. Fordítása egy prágai folyóiratban
Széchenyiről írt nekrológ folytatásaként jelent meg, utalva arra, hogy
Magyarországon a Széchenyire emlékező „szomorú ünnepségek alkalmából mindenütt
felhangzik a Szózat.”
Mint Korompay
Bertalan megállapította, a Szózat „úgy van megírva, hogy mutatis mutandis más
korok és népek is ajkukra vehették . .. Benne a szülőföld szeretete párosulva a
nemzeti múlt harcos küzdelmei iránt érzett hálás szeretet érzésével és a nemzet
nagyjai megbecsülésével helyet adott a nemzeti jövőt illető kívánságoknak.
Ezért még gyengébb fordításain vagy átdolgozásain is átsugárzik egy, az egyéni
továbbfűzésre alkalmas nemzeti himnusznak valamely ős-képlete.” (Jellemző erre
az is, hogy 9. és 10. versszakának szó szerinti német fordítását 1928-ban
Ulrich Huttennek, a XVI. századi német költőnek verseként közölték mint a német
hazafiság korai szép megszólaltatását.)
* * *
A Szózat nagy
hatásának, szinte példátlan népszerűségének egyik fontos forrása összegező
jellege. E tulajdonsága révén szólaltathatta meg a közérzületet, egy múltjának
értelmét, tanulságait kutató, jövőjének lehetőségeit fölmérni kívánó, a világ
népei között helyét kereső nemzet gondolatait, érzelmeit. Összegző jellegéből
következik, hogy csaknem minden részletének megvannak az előzményei vagy
párhuzamai a korábbi vagy egykorú magyar költészetben és politikai
publicisztikában. Nem annyira hatásokról, még kevésbé átvételekről van itt szó:
sokkal inkább arról, hogy a nemzeti közösség élmény-, érzelem- és
gondolatvilága azonos gondokkal vívódó, azonos célokért harcoló költőkben,
írókban, politikusokban gyakran hasonló módon jutott kifejezésre. Utalva itt
Korompay Bertalan igen gazdag anyagú, de véleményem szerint kissé
túlméretezett, s az adódó párhuzamokat hatásként értelmező tanulmányára (A
Szózat eszmevilágához. Irodalomtörténet 1958. 3—4. szám), csak néhány jellemző
példával kívánom igazolni, hogy Vörösmarty költeményében a kor legfőbb
gondolatai és érzelmei összegeződnek.
A költeménye
leghangsúlyosabb része, kezdete és befejezése Zrínyi Török áfiumának ezekkel a
mondataival cseng össze: „Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot
meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy
minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs,
hanem Pannóniában. Hic vobis vei vincendum, vei moriendum est.” (Itt győznötök
vagy halnotok kell.) Zrínyi ugyan még a XVII. században írta ezeket a
mondatokat, műve azonban csak 1817 után, Kazinczy kiadása nyomán vált szélesebb
körökben ismertté, nagy befolyást gyakorolva a reformkor gondolkodására. De
föllelhetők e gondolat párhuzamai Széchenyinél is. „A magyarnak csak itt van
egyedül hazája” — mondotta 1835-ben, a magyar nyelv ügyéről szólva. Már
korábban, ifjúkori naplójában is így elmélkedett a hazához való kötődésről: „Mi
mindig oda vágyunk, oda igyekszünk, és ott élni, ott meghalni a mi egyedüli
kívánságunk.”
Különös figyelmet
érdemel a Szózat múltba visszatekintő három versszaka. A kor költészetében
fontos szerepet játszanak a honi történelem eseményei: lelkesítő vagy
tanulságul szolgáló példák a nemzet jelene és jövője számára. A nemzeti múlt
fényei és árnyai többé-kevésbé azonos módon jelennek meg, de évek haladtán a
történelemszemlélet változásának is tanúi lehetünk. Tanulságos összehasonlítani
a Szózat történelemszemléletét A magyarokhoz című Berzsenyi¬ódáéval, amely első
megfogalmazásában mintegy négy évtizeddel korábban keletkezett. Árpád és
Hunyadi, a honfoglalás és a török elleni harc dicső hagyomány¬ként való
kiemelése azonos a két költeményben. A Habsburgok elnyomása elleni
szabadságküzdelem azonban ellentétes megítélést kap. Berzsenyi versében elutasítót:
ott ez „szent rokonvérbe ferösztő visszavonás”, sőt a költemény első megfogalmazása
szerint „Rákóczi vérengző haragja”. Ez tükrözte a kor hivatalos, iskolában
tanított történelemszemléletét. Vörösmarty azonban már büszkén emlékezik a
szabadságért vívott harcra: „Szabadság! itten horaozák / Véres zászlóidat”. Ha
Rákóczit nem is nevezheti meg, világos, hogy Árpád és Hunyadi mellett nála már
ő a magyar történelem harmadik nagy alakja. Reformkori költészetünk¬be egyre
inkább beáramlik a korábban nem vállalt, tiltott, csak a szóbeli és kézírásos
költészetben megőrzött kuruc hagyomány. E tekintetben Kölcsey Rá¬kóczi hajh és
Rebellis vers című költeménye meg a Himnusz hontalan bujdosókat említő 6.
versszaka Vörösmarty korábbi versei közül a Rákóczy Bercsényinél Lengyelországban
és a Mikes búja a Szózat előzménye.
Számos
párhuzam adódik a történelemből levont tanulság megfogalmazásában a Szózat és a
keletkezését közvetlenül megelőző kor költészete között. Az „annyi balszerencse
közt” a Himnusz „bal sors”-át, Kisfaludy Károly Mohácsának „annyi veszélyek
után„-ját, Bajza Sóhajtásának „Oly sok küzdés után”-ját juttatja eszünkbe, az
„elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt” párhuzama a Himnuszban: „S ah,
szabadság nem virúl / A holtnak véréből”. Az „Egy ezredévi szenvedés / Kér
éltet vagy halált” mondattal kezdődő gondolatsor, noha más összefüggésben, a
Himnusz fohászát idézi fel: „Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt,
/ Menbűnhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” A Himnusz idézett könyörgésére
utalhat a Szózatban említett „buzgó imádság” „százezrek ajakán”. Kölcsey
Istenhez fordult, Vörösmarty a népek hazájához, a nagyvilághoz, de mindketten
a múlttal érveltek, amelynek sok küzdelme, szenvedése Kölcseynél mint bűnök
levezeklése, Vörösmartynál mint a nemzet erejéről, elszántságáról tanúskodó
áldozat érdemli ki, illetve kényszeríti ki a jobb jövőt.
Sok
az egybecsengés a Szózatban a kor legnagyobb politikai gondolkodójának,
Széchenyinek a műveivel. A nagyvilág felé fordulás, a nemzet sorsának az emberiségével
összekapcsolt szemlélete Széchenyi gondolatrendszerének egyik sarkalatos
pontja. „»Az emberiségnek egy nemzetet megtartani^ ez és nem kevésb forog most
kérdésben, s rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése” — írta például a
Stádiumban 1833-ban. Az ész, erő és akarat Szózatban kiemelt nemzetfenntartó
erényei újra meg újra nagy hangsúllyal szerepelnek Széchenyi műveiben. „Az ész
erő, s így az ész boldolgság” — írta a Hitelben; „csak magunkban van a csudákat
művelhető erő” — olvashatjuk a Világban; „tőlünk függ minden, csak akarjunk” —
fogalmazta meg gnómaszerű tömörséggel ugyancsak a Hitelben. A Szózat 6. versszaka
(„És annyi balszerencse közt, / Olly sok viszály után, / Megfogyva bár, de
törve nem, / Él nemzet e hazán”) a gondolat lényegét tekintve ezzel a Stádiumban
található mondattal hangzik egybe: „Hunnia annyi viszontagság közt,. . . a
természet és sorsnak annyi mostohasága közt mégis él, s egy szebb jövendőt s
erősb életnek teli bimbóját hordja kebelében.” Ugyancsak a Stádiumban olvashatjuk
— szinte a Szózat „Az nem lehet”-tel kezdődő szakaszainak előképeként: „Nem
akarom soha hinni. . ., hogy annyi kínt, epedést hiába küldött volna a népek
legfőbb Ura az emberiségre.”
Széchenyi
1841-ben A kelet népében ingerülten és keserű gúnnyal utasította vissza a
Szózat látomását a nagyszerű halálról. Kossuth szemére vetve, mit kockáztat
Ausztria elleni izgatásával, ezt írta: „még vesztünk sem lenne nagyszerű, mint
Vörösmarty oly édeskeserűen zengi, de egyenesen nevetséges, hasonlókig minden
olyan elbukáshoz, mélyre élég ok nincs, azaz melyet egy gyűszűbe férő
gyakorlati ésszel elkerülhetni.” Nemzetünk sírját nem könnyező baráti népek
állnák körül, hanem a magyar „számtalan elleneinek közhahotája közt »farkasveremben«
lelné magát”. Műveinek tanúsága szerint azonban Széchenyit is megkísértette a
nemzethalál fenyegető előérzete. A Stádium Magyarország képviselőihez intézett
ajánlásában írja: „egy bájoló hajnal mögött, mely egykori halhatatlan nemzeti
nagyságot ígér, fenéktelen sötétség tátong, melybül az oda egyszer elsüllyedt
nemzetiség, szabadság, becsület tán soha, soha többé fel nem merül.” Még
ugyanennek az ajánlásnak egy további részében: „végre bizonyára nagy sírhalom
alá dűl egy fejledező nép virága, ha a felekezetek (itt ,politikai pártok’
értelemben) örökké mint ellenségek s nem mint barátok állnak szemközt
egymással.” Széchenyi fogalmazásából világos, hogy a halálkép figyelmeztetésül
szolgál az összefogásra, a tettre. Naplójában azonban más színezettel is
megjelenik: „Mindennap jobban látom, hogy Herdemek igaza van — a magyar nemzet
nemsokára megszűnik.” (1829. jún. 20.).
A Széchenyitől
említett Herder-jóslat nyomasztó élménye volt a kor minden gondolkodó
magyarjának. „Itt vannak ők (ti. a magyarok) most szlávok, németek és más népek
között mint az ország lakosságának kisebb része, s századok múlva nyelvüket is
alig lehet talán megtalálni” — írta a német történetfilozófus még a XVIII.
század végén. Bizonyára nem tett volna ez a mondat olyan nagy hatást a magyar
értelmiségiekre, ha tapasztalataik nem fenyegettek volna azzal, hogy
beteljesülhet. E jóslattal a háttérben a nemzet életének minden negatív jelensége,
a jobb jövőért kibontakozó küzdelem minden megtorpanása a pusztulás előjelének
látszott, olyan költeményeket ihletve, mint Berzsenyitől A magyarok¬hoz,
Kölcseytől a Zrínyi dala és a Zrínyi második éneke. A Szózat azonban még a
nagyszerű halál említése okán sem sorolható ezek közé. Az említett versekben a
nemzet halála hajdani értékeinek pusztulása miatt következik be: Berzsenyinél a
„hajdan erős magyar” letépte fényes nemzeti bélyegét”, „rút szibarita váz”-zá
vált; Kölcseynél „korcs volt anyja vére”, illetve saját elkorcsosult gyermekei
támadják a „hűv anya”-ként megjelenített hazát. Nem kétséges, hogy ezekből a
végletesen pesszimista versekből is biztatás sugárzik a költészet sajátos
hatásmechanizmusa révén: az a szándék, hogy a bajt kimondva, sőt el is túlozva
rettentsék vissza a szakadék széléről a pusztulás felé tántorgó nemzetet. A
Szózatban azonban egy önerejére ébredt, a végső erőpróbát is vállalló nemzetet
fenyeget a halál, olyan nemzetet, amelyet, ha elbukna, az egész világnak
kellene megsiratnia. Vörösmarty nemzethalál-vízióját nem a lassú pusztulás
képzetét idéző Herder- jóslat ihleti, hanem az 1830—31-i lengyel szabadságharc
bukása. A lengyelek hősi harcát mély rokonszenv, bukásukat együttérző szánalom
kísérte a hazai haladó közvéleményben. Bajza Apotheosis és A vezér búcsúja című
költeményeiben állított emléket a lengyel szabadságharc hőseinek, Vörösmarty
pedig A hontalanban és Az élő szoborban fejezte ki döbbenetét a lengyelek
bukásán, együttérzését ügyükkel. Mint Szauder József hívta fel rá a figyelmet,
a Szózat nemzethalál-motívuma A hontalan című költeményben (1835) jelenik meg
először, a hazája pusztulását sirató lengyel hazafit így szólaltatva meg:
„A nemzet,
melyhez tartozám,
Kiirtva, s
vérbe fúlt hazám
Többé fel nem
virúl:
Engem millióknak
veszte nyom,
Egy nép halálát
hordozom
Keblemben
ostorúl.”
Párhuzam
található Az élő szobor (1841) és a Szózat között is: a népek hazájához, a
nagyvilághoz fordulás megfelelője abban: „Ember, világ, természet, nemzetek! /
Ha van jog földön, égben irgalom, / Reám és kínaimra nézzetek!”
* * *
„A nemzetek
választott énekei. . . nem mindig költői remekművek. Sőt többnyi¬re elég
közepes verselmények.” Babits mondta ezt a Szózat centenáriumán, tüstént
hozzátéve: „A Szózat azonban, mint a Himnusz is, tagadhatatlanul költői remek.”
Korábbi Vörösmarty-tanulmányában, 1911-ben viszont azt írta, hogy a Szózat
olyan költemény, „amelynek szépségeit a megszokástól nehezen érezzük.” De talán
nemcsak a megszokás tompíthatta a figyelmet a költemény szépsége iránt. Gondolnunk
kell az ízlés megváltozására is. A Szózat megírása óta eltelt idő új költői
irányzatokat, új kifejezőeszközöket hozott. Ezekhez szokva nem jelentkezhet-e a
veszély, hogy a múlt legnagyobb alkotásait is csak kötelességből tiszteljük, de
nem éljük át igazán? Szemere Pál emlékezése szerint Deák Ferenc az 1842-i
akadémiai nagygyűlésen úgy vélekedett, hogy a Szózatot nem kell elemezni,
magyarázni: „kifejezésről kifejezésre, szóról szóra fejtegetni valóságos
botrány, sőt szentségtörés volna.” Deák véleményével már Szemere sem értett
egyet, még az 1840-es években terjedelmes elemzést készített a Szózatról. Az
idő haladtával még inkább rászorulunk tüzetes vizsgálatára, mert ahhoz, hogy
igazi szellemi hatóerő maradjon, minden nemzedéknek újra meg újra meg kell
találnia hozzá az utat. Költői eszközeinek fölmérésével is elő kell segítenünk,
hogy a mű teljes szépségében, gazdagságában bontakozhassék ki előttünk.
A költemény
hangulatát már a címe is meghatározza. A szózat szó régi eleme nyelvünknek,
korábban azt jelentette: ,hang, hangzás’, illetve,beszéd, szó’. Itteni
jelentését csak néhány évtizeddel Vörösmarty versének megírása előtt, a
nyelvújítás korában kapta, ez: ,magas szintű nyilatkozat’, ,felhívás néphez,
nemzethez’. Benne rejlik ezekben a jelentésekben, hogy aki szózattal fordul egy
közösséghez, nemcsak a maga nevében beszél, s közösségi érdekűnek, érvényűnek
tartja, amit mond. Vörösmarty olyan korban élt, amikor a költők magától
értetődő feladatként vállalták, hogy a közösség nevében szóljanak, s a közösség
szószólóiként a nemzet életében vezető szerepet vállaljanak. A fiatalabb
kortárs, Petőfi számos verséből idézhetnénk erre példát, de idézhetjük
Vörösmartyt is, aki már pályája kezdő szakaszában, 1828-ban, Zrínyit szólítva
meg, fölveti a kérdést: az idő „vezérköltőt még ád-e hasonlót / Hozzád”. Nem
kétséges, költeményeinek egy jelentős vonulata bizonyítja, hogy Vörösmarty
feladatának tartotta a „vezérköltő” szerepének betöltését. E feladat
teljesítésének legszebb megnyilvánulása éppen a Szózat.
Előbb már
idézett Vörösmarty-tanulmányában Babits szembeállítja Vörösmarty gazdag
képzeletvilágú, képekben tobzódó spontán költőiségét vállalt feladatának
fegyelmezett teljesítésével. Ha e szembeállítás vitatható is, kétségtelen, hogy
a Szózatban Vörösmarty — mint Sőtér írja — „igen mértéktartó és egyszerű
hangon” foglalta össze a reformkor eszméit. A mértéktartás és egyszerűség természetesen
viszonylagos, csak Vörösmarty más költeményeinek hatalmas méreteket egybefogó,
színes-pompás képvilágával összehasonlítva igaz. S látni fogjuk majd azt is,
hogy e „mértéktartó és egyszerű hang” hatalmas erőt, energiát rejt magában.
A
mértéktartás nemcsak a stílusban, hanem a Szózat igen világos szerkezetében is
megmutatkozik. Nemcsak eszmeiségében, hanem kifejezőeszközeiben is van valami
összegező jelleg. A keretes szerkezet például a Himnuszéra emlékeztet.
Versformájával is beilleszkedik e költemény a korba. A jambikus vers — Berzsenyi
klasszikus időmértékes formáit kiszorítva — e korban válik uralkodóvá hazafias
líránkban. E típuson belül gyakori a Szózat versformája, a nyolc és hat
szótagos jambusi sorokból alkotott félrímű strófa. Ezt használta például
Kölcsey Rákóczi, hajh, Bajza Apotheosis című költeménye vagy Garay Jánosnak
e korban igen népszerű Kont című hazafias balladája. Valamivel később, a
negyvenes években ez a formája Bajza Honfidalának, Vörösmarty Szózatot
folytató, illetve megújító Honszeretetének, s — egyetlen szótagnyi rövidítéssel
— Petőfi első hazafias versének, az 1844 elején írt Honfidalnak is. (A Szózat
versformájában szólal majd meg 1857-ben Arany: A walesi bárdok című balladája
is.)
Korának
hazafias lírájával egyezik a Szózat abban is, hogy főként retorikus, szónokias
stíluseszközöket használ. Ilyen mindenekelőtt a kezdés megismétlése a
befejezésben; a megszólítás és a felhívás — mint a szónoklatokban — itt is a
két leghangsúlyosabb helyre kerül, a figyelem fölkeltésének és a tettekre
mozgósításnak a helyére. Szélsőséges ellentétek halmozása teszi egyetemes,
föltétien, egész életre szóló érvényűvé a hazafiság vállalására való
felszólítást (bölcső—sír, ápol —eltakar, áldjon—verjen, élned—halnod). Tóth
Dezső finom érzékkel vette észre, hogy a bölcső és a sír szavak „a személyes
lét kereteihez” kötik a közöset, a hazát, s így a hősi-nemesi hazafiassággal
szemben a tágabb, népi hazaszeretetei juttatják érvényre. A költemény azonban
ezt a természetes, mindenki számára átélhető kapcsolódást a hazához a küzdelmek
vállalásának magasabb szintjére is emeli. Különös erővel fejezi ki ezt a vers
befejezése. Itt a szórend megváltoztatása („Légy híve rendületlenül/ Hazádnak”)
és az első ellentétpár dinamikussá tétele (főnevek: bölcső, sír helyett igenév
és ige: éltetőd, elbukál) már azt hangsúlyozza, hogy a hazához való hűség több,
mint földjének szülő- és temetkezési helyül való elfogadása: sorsvállalás is.
Növeli a dinamizmust az is, hogy a változtatások a ritmust is lendületesebbé
teszik. A első versszakban hat spondeus lassítja a jambusok lendületét, az
ennek megfelelő, de változott szövegű utolsó előtti versszakban viszont csupán
két spondeus fordul elő.
Különös
ereje van a rendületlenül módhatározónak. Nemcsak jelentésével, hanem
hangzásával is meghatározó szava a költeménynek. A sort a mélyhangú indítás
után e és ü hangjaival mintegy a magasba szárnyaltatja, ugyanakkor a hosszú és
rövid szótagoknak a metrumot pontosan kitöltő elhelyezésével lendületet
sugallva zengeti ki a sort, hangjainak eloszlása pedig (az ül hangkapcsolat
késleltetve — mintegy akadályt legyőzve — és megnyújtva tér vissza a szó végén)
hangfestő módon érzékelteti a megfeszített, de végül is diadalmaskodó erőt.
Deme László méltán figyelmezteti a versmondókat arra, hogy ezt a kulcsszót
főhangsúllyal kell kiemelni értelmi fontosságának és érzelmi erejének
érzékeltetése végett.
A
múltba visszapillantó versszakokat nagy hangsúlyú mutató névmások, illetve
névmási szerepű határozószók tagolják: ez, ez, itt, itt. Erőteljesen kapcsolják
ezek a múltat a jelenhez, azt fejezve ki, hogy „ez a múlt nem egyszerűen
buzdító példa, hanem a rendületlen hűségre ma is kötelező erő” (Tóth Dezső). Az
itt-nek felel meg az 5. versszak első sorának közepén az itten, de a
megváltozott sorbeli hely és a megváltozott szóalak mintegy jelzi a hangulat
megváltozását is: dicső tettek idézése után véres zászlók látványa tűnik elénk,
s keserű megállapítás zárja a történelmi szemlét: „elhulltanak legjobbjaink / A
hosszú harc alatt.” A következő versszakban a kezdés és a zárás legfőbb
stíluselemét, az ellentétet alkalmazza ismét a költő: „Megfogyva bár, de törve
nem”. Rendkívüli erejűvé teszi ezt a sort a szokásostól eltérő szórend is, a
tagadószó sor végére helyezése.
A
címnek megfelelő retorikus ódában a költő mindvégig a költemény elején
megszólítotthoz intézi szavait, megőrizve így a szónoklat fikcióját. A Szózat
azonban — nem számítva az utolsó két szakaszt — csak a 3. versszak Apáid
szaváig tartja a megszólítás egyes szám 2. személyét. Az 5. versszak
megszólítottja a Szabadság, s ugyanebben a szakaszban a legjobbjaink szó többes
1. személye már azt fejezi ki, hogy eggyé vált a megszólított magyar és a
megszólító költő. Noha a retorikus stíluseszközök használata továbbra is
jellemző a versre, alaphangulata már nem szónokias, hanem bensőséges
líraiságú.
Újabb
megszólítás következik a 7. versszakban: „S népek hazája, nagy világ!” A megszólító
azonban itt már maga a nemzet. A következő versszakok felfoghatók a világ
ítéletét befolyásolni kívánó érvelésnek is, de sokkal inkább a költő jövőt
mérlegelő vívódásának. (Ez utóbbi értelmezést támogatja, hogy csak a 7.
versszak 3-4. sora került idézőjelbe a népek hazájához intézett mondatként.) E
szakaszok nyelvi megformáltsága is retorikus. Nagy szerepük van az
ismétléseknek: „Az nem lehet”, „Az nem lehet”, „Még jőni kell, még jőni fog”,
majd igen kifejező módosítással: „Vagy jőni fog, ha jőni kell”. Az
ismétlésekkel azonos hatású a rokon értelmű kifejezések halmozása is: annyi,
oly sok, annyi szív, annyi hű kebel. Erőteljes hatású ellentétek is találhatók:
„éltet vagy halált”, „ész, erő . .. akarat” — „átoksúly”, „jobb kor” —
„nagyszerű halál”. E retorikus eszközök azonban itt a kétségekkel való vívódás
szenvedélyességét, magas hőfokát érzékeltetik. E versszakok fő gondolata az
élet vagy halál alternatívája, egybehangozva a kezdés és a befejezés „élned,
halnod”-jával.
E versszakok
szókincsének vizsgálata azt igazolja, hogy a jelzett alternatívában erősebb a
halál fenyegetése. Hiába kiontott vér, keservben megszakadó hű kebel, hiába
sorvadozó ész, erő, akarat meg átoksúly a legjellemzőbb szavak, kifejezések. A
„Még jőni kell”-lel kezdődő három versszakban pedig csak egy jut a jobb kornak,
kettő a nagyszerű halálnak. Jellemző az is, hogy a vers egyetlen tágabban
kibontott, részletező költői képe a nagyszerű halált, a temetkezést, a vérben
álló országot, a népektől körülvett sírt, a gyászoló milliók könnyét mutatja
be. Deme László figyelmeztet rá, hogy az ezt a képet tartalmazó 11. és 12.
versszakot egyetlen nagyívű összetett mondatnak kell felfognunk, a versmondónak
tehát nem kell levinnie a hangot az „Egy ország vérben áll” sor után. A
részletező kép, a többitől eltérő nagyívű mondat is érzékelteti itt a beszéd
másfajta minőségét; a költeménynek ez a része már nem is annyira vívódó, mint
inkább fájdalmasan elégikus színezetet kap. Figyelemre méltó az is, hogy a jobb
kort és a nagyszerű halált tartalmazó 10. és 11. versszak ritmusa között milyen
feltűnő a különbség. A 10.-ben hat jambussal hat spondeus, egy pirrichius és
egy trocheus áll szemben, a 11.-ben csak két spondeus és egy pirrichius
tizenegy jambussal. E ritmikai különbség is azt érzékelteti, hogy a jobb kor
kiküzdése, lassú, nehéz, gyötrelmes, a halál azonban gyors lábakon jöhet.
A nemzethalál
képe és az első két versszakkal kapcsolatban már elemzett két utolsó szakasz
között egyszerre érzünk ellentétes és következtető oksági viszonyt. A végső
felszólítás a hazához való rendületlen hűségre egyfelől dacos szembeszegülés a
sors fenyegetésével, a költészetünkben oly gyakori „mégis”-morál érvényesülése.
Másfelől — s itt talán ez a hangsúlyosabb — kötőszóként az „ezért”, „épp ezért”
is fölmerül a tudatunkban: azért kell hűnek lennünk a hazához, mert
fenyegetettségével csak így szállhatunk szembe.
Ha azt mondtuk,
a költemény címe azt sugallja, hogy a költő nem csak a maga nevében szól, azzal
kell ezt kiegészítenünk: úgy éli át nemzete helyzetét, sorsát, hogy a saját
vívódását a közösség minden tagjának személyes gondjává, problémájává teszi.
Versének olvasóira így személyes felelősséget ró a nemzet jövőjéért. A
Szózatnak ez a mondanivalója ma is érvényes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése